A gyászolónak ki kell fájnia magát

– Nemrég nagymama lett. Mit jelentett ez az ön életében?

– A négy gyerekem születése nagyon elhúzódott, mivel a két válással két turnusban érkeztek. Húsz éves koromtól hatvanig csak gyereket neveltem. Benjámin még csak most érettségizik, emiatt a nagymamaságot még nem igazán tudom átélni. Egyelőre szinte eszembe sem jut, hogy négy gyerekem mellett egy tüneményes unokám is van. De most ezen változtatok, most már elmúlt egy éves, talán rám bízzák, és összecsiszolódunk. Az anyukája mongol, így a picinek is nagyon jó „dizájnja” van. Teónak hívják, a szeme mongol, haja sötét fekete, mint az anyukájáé, az arcberendezése az már más.

– Magyarországon sokan fordulnak önhöz segítségért a perinatális gyász feldolgozásában. Hogyan vált e terület szakértőjévé?

– Ennek története van: amikor a hospice-ban dolgoztam, az akkori férjem a háborítatlan szülés mellett köteleződött el. A szüléseknél is előfordul a haláleset, így kezdtem el interjúkat készíteni a babájukat elveszítő szülőkkel, majd hozzátanultam. A Születés Hete mozgalom portálján vezettem a Sirató rovatot, az említett beszélgetések oda kerültek fel – persze név nélkül, az érintettek beleegyezésével. No meg az én életemben is volt babagyász. Az a szomorú benne, hogy vállalhattam volna. A mostani eszemmel nem lenne ennek akadálya, csakhogy nagyon erkölcsös nevelést kaptam otthonról. Sok nővel megtörténik, hogy az erkölcs nevében morálisan sokkal nagyobb bűnt vállal fel: huszonegy évesen az dübörgött bennem, hogy nem vállalhatom a babámat, mert még csak menyasszony vagyok.

– Az interjúk és az Asszonyok álmában síró babák című könyve valamelyest összekapcsolódnak...

– Igen. Ezek annyira szép és mély történetek, hogy kerestünk egy kiadót, így született meg az Asszonyok álmában síró babák című interjúkötet. A Ceauşescu-korszakban sokan haltak meg az idősebb korosztály körében, mert elindult a vetélés, de nem szabadott gondozni az asszonyt, míg a titkosszolgálat emberei ki nem jöttek, kinyomozandó, hogy nem maga idézte-e elő a vetélést. Néha nem is igen tudta bizonyítani a szerencsétlen nő, hogy nem hibás. Néhány évig Magyarországon is tiltották az abortuszt, volt erre egy szlogen is: „Szülni asszonynak kötelesség, lánynak dicsőség”. Az Áldatlan állapot című könyv már kifejezetten a beteg babáktól való megválásról szól, olyan terület ez, amelyről mindenki hallgat. Egész nagy babácskáktól kell megválni, azaz „befejezni a terhességet”, ami azt jelenti, hogy meg kell szülni a halálba. Már a döntéshelyzet is kegyetlen: mi legyen a gyermekünk sorsa, hiszen beteg vagy fejlődési rendellenessége van. A szülés nagyon megviseli az anyát, sokszor napokig eltart, mert lelkileg nem tudnak megválni a babájuktól, noha alig várják, hogy megszabaduljanak a fizikai szenvedéstől. De utána újabb hosszú út kezdődik, a gyászfeldolgozás, aminek általában része az igen erős bűntudat.

– Az orvosi etika ezt hogy kezeli?

– Mivel „tökéletes” világban élünk, így annak minden alkotórésze csakis „tökéletes” lehet. Csak szépnek szabad lenni, nincs helye egyetlen, sérüléssel születő babának sem. Az orvosok többsége egyenesen tereli az anyát a terhességmegszakítás fele. Az orvosok védelmében azonban azt is el kell mondanom, hogy a szülők egy része követeli: az orvosok vegyék észre, ha valami baj van, merthogy ők csak „tökéletes” gyereket akarnak. Mivel az orvos tart a jogi következményektől, akkor is figyelmeztet, ha esetleg még bizonytalan abban, amit lát a vizsgálaton. Lehet, hogy semmi gond nincs, de hatalmas stressz anyának és az apának egyaránt, míg kiderül, hogy nincs veszély. Sok esetben viszont a szülő szembeszáll az egésszel: az orvos hiába jelzi határozottan, hogy a baba Down-szindrómás, a szülő így is vállalja, mert az ő gyereke. Néha a szüléskor derülnek ki gondok, a magzati diagnosztika nem százszázalékos. Sok szülő nagyon sokat kínlódik, míg meghozza a döntést, ám sokszor azok is megszenvedik később a döntésük következményét, akik könnyen megválnak a babájuktól: számukra meglepetés a szülést követő gyász megjelenése.

– És mindennek kezelésére milyen lehetőségek vannak?

– Az a baj, hogy fejlődik a tudomány, de nem fejlődik hozzá képest a többi, például az emberi rész. Nincs kitalálva, hogyan lehet humánusan kezelni, ha beteg a baba. Az lenne az igazi, hogy ha már felismerik a betegséget, gyógyítsák is meg. Ez lenne a legszebb. És akkor tényleg lenne értelme a magzati diagnosztikának. De mivel gyógyítani nem tudnak, az „egyetlen út”, hogy akkor váljunk meg tőle. Nincs kitalálva az sem, hogy akkor legyen egy valódi döntéshelyzet. A szülők kapjanak időt, lelki támogatást, fel tudják mérni, hogy valóban képesek-e vállalni egy sérült gyerek felnevelését, hiszen az fizikailag és gazdaságilag egyaránt nagy terhet ró a családra. Sokszor megtörténik, hogy a házaspár elválik, mert nem tudják viselni ennek a problémának a terhét. Nagyon nehéz akkor is, ha megtartják a magzatot, akkor is, ha nem. Ez az a helyzet, amikor nem nagyon van jó döntés, hiszen itt nem csupán arról van szó, mi mit tudunk vállalni, hanem az is, vajon nem szenvedésre születik-e meg a gyermekünk?

– Mi vezette önt a gyásszal kapcsolatos fájdalomkezelésekhez és az önsegítő csoportok vezetéséhez?

– Mindig volt egyfajta érdeklődésem, ilyen jellegű könyveket olvastam, de nem tudtam, hogy miért. Sokáig azt hittem: azért olvasok a témában, merthogy mindenevő vagyok. De utólag bebizonyosodott, nem véletlen, hogy Polcz Alaine könyveket olvastam. A rákbetegségem terelt engem, így kerültem közelebb a halálhoz, haldokló gyógyíthatatlan betegekhez. Szép találkozásaim voltak. Először önkéntesként a Hospice Házba mentem haldoklók mellé, majd gyászcsoportokat kezdtem vezetni. Életem nagy ajándéka, hogy Polcz Alaine mellett lehettem élete utolsó szakaszában, amikor már a halálra készült. Korábban munkakapcsolatban és barátságban voltunk, s amikor megtudtam, hogy már csak hónapjai vannak hátra, elmentem hozzá elbúcsúzni és azt láttam, hogy javában dolgozik. Nevetve kérdeztem: Alaine, készülsz te egyáltalán az átlépésre? S akkor sorolni kezdte, mennyi feladata van még, több könyvet is be kell fejeznie. Halálos beteg vagy és neked nem csak ez a dolgod, éppen te tanítottad! – feleltem. Jó, jó Magdi, igazad van. Lenne kedved rendszeresen jönni és foglalkozni velem, a transzcendenssel? – szegezte nekem a kérdést. Fogalmam sem volt, hogyan kell azt csinálni. Látogatni kezdtem őt, nagy beszélgetéseink voltak, amit aztán le is írtam a Partitúra című könyvemben.

– Szép, de nehéz feladat lehetett ez az ön számára. Nem félt?

– Volt olyan pillanat, amikor féltem. Ahalálát követően a hamvasztás előtt el lehetett búcsúzni tőle, ágyát kérésére hatalmas napraforgókkal vették körbe. Este hét körül értem oda, a szobájába lépve féltem, hogy azért mégiscsak egymagam vagyok egy holttesttel. Amíg élt, volt a szobájában egy függőlegesen fölállított koporsó, mellette filctollak, én is írtam, rajzoltam is rá. Azt is meghatározta, hogy hova kerüljenek a hamvai, így a Hospice Ház kertjében, és a férje mellett a Farkasréti temetőben is van egy rész Alaine-ből.

– Gyásztanácsadóként ön is látja, mekkora szükség van a mindennemű gyászfeldolgozó csoportokra, hiszen a régen még jól működő gyászhoz kapcsolódó hagyományok mára már javarészt eltűntek. Mit adhat egyik gyászoló a másiknak fájdalma enyhítésében?

– Az igazi az volt, amikor éltek a gyászhoz kapcsolódó hagyományok. A közösség megtartotta a gyászoló személyt, nem volt arra szükség, hogy külső csoportba menjenek. Erdélyben, vidéken talán még fellelhető ennek a hagyománya, Magyarországon már kis falvakban is alig találunk rá példát. Régebben még az is meg volt szabva, hogy az egyes házakban élő szomszédoknak mi a dolga: ki visz ebédet, ki hogyan járul hozzá a tehermentesítéshez. Mostanra tabuvá vált a halál is, a gyász is. Ugyanakkor meg kell felelni az erős ember képének, erősek vagyunk, nem sírunk, nem visel meg bennünket semmi. Aki gyászol, nem is mutatja, mert ha mutatja, az ellenszenvet szül. Egy multicégnél akár ránk is piríthatnak, hogy most már aztán mosolyogj! Mi az, hogy meghalt két hete a férjed és még mindig sírdogálsz! A perinatális – vetélés, szülés körüli veszteség, halva szülés, művi abortusz – veszteség ezen belül is mostohán kezelt gyász. A méhen belül meghalt kisbabára az emberek úgy tekintenek, hogy ó, jön majd másik, hiszen fiatal vagy még. Jó szándékúan vigasztalják a párt, csakhogy ezzel nem engedik meg, hogy fájjon. Pedig nekik joguk van átélni a szomorúságot, joguk van gyászolni, mert igenis, ez súlyos veszteség. A környezettől valamiféle követelő sürgetettség lép fel, hiszen a közeli hozzátartozók önmagukat is féltik. Ha hosszú hónapokon át folyton szomorúnak látja a lányát egy édesanya, azt neki is nehéz elviselni. Mindenki azt szeretné, ha a szenvedő minél előbb újra mosolyogna, hogy ne kelljen már ezzel többet foglalkozni. Ahogy gyógyul a szenvedő, úgy a környezete is. Türelemre van szükség a hozzátartozók részéről, a gyásznak idő kell, a gyászolónak ki kell fájnia magát.