Keresztmama töltikéje

Minden jó családban van egy „megmondó” ember. Nálunk ezt a szerepet nagyanyám nővére töltötte be, akit az egész rokonság kötelező módon Keresztmamának – igen, így, nagy betűvel – kellett szólítania. Keresztmamának mindenről határozott véleménye volt, és ki is mondta egy-kettőre, ellentmondást nem tűrt, s ha netán valaki próbálkozott volna, azt pillanatok alatt úgy „kiosztotta”, hogy hosszú időre elment a kedve mindenféle ellenkezéstől. Mindenki tartott tőle, még édesapám is, pedig róla hosszú ideig azt hittem, semmitől és senkitől sem fél. Keresztmama odamondó természete mellett volt néhány jó tulajdonsága is, többek közt mesterien főzött, és biza nem volt ritka olyan étellel találkozni az ő konyhájában, amit addig sosem ízleltünk. Válogatós gyerek lévén, mindig gombóccal a torkomban mentem Keresztmamához, és rettegtem attól, ha asztalhoz kellett ülni. Úgy 5-6 éves lehettem, amikor egy alkalommal nagyanyámmal hivatalosak voltunk Keresztmamánál ebédre, aki már jó előre beharangozta, hogy meglepetésebéd lesz, igazi tavaszi újdonsággal. Úton Keresztmama házához drága nagyanyám végig készítgetett, hogy mindent meg kell enni, ami a tányérra kerül. Én pedig igyekeztem kiegyezni nagyanyámmal, hogy lehetőleg ő tegyen, és minél kevesebbet, ne hagyja, hogy Keresztmama megpakolja a tányéromat „ki tudja milyen” étellel. Arra már nem emlékszem, milyen leves volt, de a másodikra azóta is igen, hiszen annakelőtte nem láttam még olyan apró és annyira sötétzöld „töltött káposztát”, mint akkor. Nagyanyám – egyezségünk értelmében – két aprócska tölteléket tett a tányéromra, azzal a magyarázattal, hogy „gyengeétkű a leánka, még elprédálná a drága ételt”. Nyilván, erre jött a „szózuhatag” az elkényeztetésről meg a nevelési hibákról, amiket elkövettek szeretteim, mert – mondanom sem kell – a gyermeknevelés terén is Keresztmama volt az ész a családban. Igen ám, de amíg Keresztmama nagyanyámat leckéztette, én eltüntettem a tányérról a két aprócska tölteléket és repetát kértem. Megtetszett a töltelék sötétzöld színe, és az, hogy két falatban le lehetett nyelni. A családi „legendárium” szerint tízet tüntettem el akkor a töltikékből – mert tormalevélbe göngyölt töltike volt a beharangozott újdonság –, Keresztmama pedig évekig hangoztathatta, hogy ő tanított meg rendesen enni.

 TTöltike tormalevélben

Töltike tormalevélben
Hozzávalók: 20-25 db tormalevél, só, 1-1 csokor friss kapor és borsikafű (csombor), illetve 1 evőkanálnyi paradicsompüré. Hozzávalók a töltelékhez: 40 dkg darált hús, 5 dkg füstölt szalonna, 1 fej hagyma, 10-15 dkg rizs, só, bors, pirospaprika, 1-1 csokor friss kapor és borsikafű (csombor).
Elkészítés: a tormalevelek középső vastag erezetét éles késsel kivágjuk és egy tálba halmozzuk. Eközben a kaprot és a borsikafüvet felforraljuk egy liternyi sós vízben, majd a tormalevelekre öntjük. Hagyjuk kihűlni, majd leszűrjük róla a forrázó levet, de nem öntjük el. A nagyon hosszú tormaleveleket keresztben kettévágjuk. A szalonnát kockára vágjuk, zsírját kiolvasztjuk – ha sok, egy részét leöntjük –, hozzáadjuk az apró kockára vágott hagymát, megdinszteljük a zsiradékon, megszórjuk pirospaprikával, majd a darált húshoz adjuk a rizzsel együtt. A tölteléket sóval, borssal, kevés finomra vágott kaporral és borsikafűvel ízesítjük, majd összekavarjuk. A kihűlt tormaleveleket a tenyerünkbe terítjük, a töltelékből evőkanálnyit a közepébe halmozunk, majd nem túl szorosan felgöngyöljük, és a két végét behajtogatjuk, hogy fövés közben ne folyjon ki a töltelék. Egy fazék alját kibéleljük a maradék levelekkel, és az edény fala mentén körberakjuk a töltikéket, feltöltjük a forrázó lével, hogy épp lepje el, egy evőkanál paradicsompürét adunk hozzá, és lassú tűzön készre főzzük. Tejföllel tálaljuk.