Emlékszel még?

Kedves, tudom, hogy szeretnéd újra átélni az önfeledtséget, a belélegezhető csodát. Emlékszel? Régen játék közben sikerült! Amikor végre annyi csiribí-csiribá, hókusz-pókusz után tényleg eltűnt az apró sztaniolgolyó, s egy hétig azt hitted, varázsoltál. Aztán takarításkor meglett a golyócska. Vagy azt a délutánt idézzem fel, amikor labdáztatok? Soha nem sikerült jó magasra dobni a labdát, ügyetlennek mondtak, de aznap feldobtad, és a labda sokáig nem pattant vissza. Nagyon-nagyon sokáig. Akkor még tudtad, hogy egy angyal kapta el ott fent...

Később is tisztán játszottál. Például romantikát. Emlékszel még biztosan arra a csitrire, aki már akkor szerelmes volt, amikor még nem is tetszett neki a fiú úgy igazán. Beleszerettél, bár tele volt lángoló pattanásokkal, s törött orra dacosan ívelt. Egy csaj miatt törtem el – mesélte büszkén, kacagva – megmutattam neki, hogy le merek ugrani a kályha tetejéről, de az ágy mellé estem...

Emlékszel, hogy a kabátodat mindig az övé mellé akasztottad az osztályban, hogy legalább a kabátjaitok ujja összeérjen? Év végére már annyira nekibátorodtál, hogy egyenesen ugyanarra a kampóra tetted a kabátodat, mint Ő. Ő pedig minden nap végén tüntetően kérdezte meg hangosan, kié ez a kabát. Pedig tudta jól, akkor már tudta. Hiszen időközben május lett, s már senki sem járt kabátban az osztályból. Csak te meg Ő.

Emlékszel, ugye, hogy siettél, legelsőnek érj a terembe, hogy csukott szemmel eltalálhasd a pillanatot, amikor belép. Most, hogy már jó ideje a férjed, s kabátjaitok közömbösen lógnak ugyanazon a fogason, érzed-e még az ujjongást, ha este hazatér? És, ha igen, elárulod-e ezt neki?

Nem biztos, kedves, nem biztos. Megváltoztál. Apránként vesztetted el a ragyogásodat. Mondd, hogy nem figyeltél a jelekre? Nem tűnt fel, hogy amikor leülsz a gyermekeiddel játszani – mert ez, ugye, minden anyának kutyakötelessége –, már nem élvezed a játékot, hanem legszívesebben vegetálsz? Te vagy a szikla a kastély mellett, a gomba az erdőben, az öreg tölgy a tisztáson. Elfásultál! Passzív lettél és ötlettelen. Szürke. Nem vagy teremtő a gyermekeid játékában, hiszen közben azon aggódsz, odasül-e a hús, s amiatt bosszankodsz, hogy átvertek előző nap a boltban.

A nyáron történt, hogy megértettem, mennyire súlyos a helyzet. Mivel beteg vagy, nem várom el, hogy megértsd, csak hallgass meg. Emlékszel, rokonokkal töltöttetek pár szép napot. Egyik gyerekük, az éles eszű, remek fantáziájú fiúcska rendőrösdit játszott nagy beleéléssel. Te örömmel szemlélted. Bezzeg a saját fiad mostanában egyfolytában nyaggat, mindig ki kell neki valami újat találni, amit aztán gyorsan megunhat – zaccosodik meg hirtelen a kedélyed. És akkor, ahogy most, már örömtelenül bámulsz, de egyszer csak észreveszed, hogy a kis rendőr játék közben gyorsan pislog. Azonnal feltámad benned a pedagőgös szakember, még tüzetesebben figyeled, ahogy meghatározott időközönként szaporán pislant vagy húszat. Diagnosztizálsz, s nem tartod meg magadnak az észrevételedet. Kedvesen és tapintatosan – mint egy vetési varjú – közlöd az anyukával, hogy a gyermeke tikkel.

Az anyuka nem rémül meg, együtt figyelgetitek tovább a gyerkőcöt. Tényleg tikkel! Odahívjátok, beszélgettek vele, semmi. Visszamegy rendőrözni, szirénázik és ismét az a zavaró szemrángás. Most már az anyuka sem állja meg szó nélkül. És milyen bölcsen teszi! Megkérdezi a kisfiától, miért pislog. Hogyhogy miért? – értetlenkedik a gyerek –, hát szirénázás közben villog a fény!

Na látod, azóta tervezem, hogy levelet küldök neked. Most kapóra jött az új év. Hiányzol. Szerintem én is hiányzom, csak nem veszed észre, mert tele vagy salakkal. Múltidézés, jövőféltés, panaszok és neheztelések töltenek csurig. Öntsd ki, hidd el, más is járt már így, nem szégyen. És akkor újra befér az életedbe a fény, a báj, a derű, a teremtés. Visszatérek, ahogy helyet találsz számomra.

Szeretettel, a J.R.

Ui. Ne röhögj, te mafla, tudod jól, hogy nem Junior vagyok, hanem a Jobbik Részed, csak nem szeretek kérkedni vele!