Az ellegesedés

Este van, este van, kiki nyugalomban, örülök, hogy végre otthon, egy halomban, ringatom családom mesével álomba... amikor robban az alomban a bomba:

– Samu hamarabb vette fel a pizsamáháháját! Samu lett az első. Nem vagyok ehehehelső, nincs rajtam a pihzsamafelső – visít Sára.

És akkor ne legyek goromba, mint boldog lánykoromban? Elmegy a kedvem a mesétől, rímektől. Hiszen már számtalanszor tisztáztuk, hogy nem érdekes, ki öltözik fel hamarabbb, az a fő, hogy egyedül teszi. Na, mikor mindezen huszadjára, századjára túl vagyok, valami szöget üt a fejembe.

Az rendjén van, hogy itthon nem versenyeztetjük őket, nem hasonlítgatjuk, nem vonunk le sem közel-, sem messzemenő következtetéseket bimbózó jellemükről. (Már az is eléggé furcsa, nem, hogy amikor úgymond összehasonlítunk, akkor valójában a különbségeket keressük?) Nem dobozolunk, nem címkézünk – ezért aztán jó nagy rendetlenség van néha. Mégis valamiért a gyermekek versenyben érzik magukat. Folyton. Ha elkerülöm a lépcsőházban, Samu alsó hangon megsértődik. Sára is, csak ő felső hangon, hogy hallják a szomszédban is. Társasjáték közben előre félek, nehogy hatost dobjak és nyerjek, mert akkor láthatom elliluló fejű gyermekem rikácsolni: ez nem igazság!

Olyan jó hárítani a felelősséget. Mondjuk, legyen az óvoda a hibás. Biztosan ott zajlanak a versenyek. Ejnyebejnye. De álljunk csak le! Tegyük a kezünket a szívünkre, esküdjünk meg a legszentebbre (pl. Facebook), hogy soha sem mondtuk gyermekünknek, amikor leghamarabb ette meg az ebédet: te vagy az angyal!

De miért lenne ettől angyal?! Esetleg mi vagyunk angyalok, vagy általában maximum konyhatündérek. Ó, és van még ennek egy érdekes üzenete: aki másodjára eszi meg, az arkangyal, esetleg ördög? És a következő idegölőt sem használták még soha, ugye: én vagyok az első, te meg a tepertő. Nyújtsa fel a kezét, aki valaha tepertő akart lenni.

Az értékek megváltoztak. Csak legnek jó lenni. Legszebbnek, legjobbnak, leghangosabbnak – legelsőnek. Még a művészet is méterperszekundumban mérhető. A leggyorsabban játssz valamilyen hangszeren, ettől válsz a legnagyobb művésszé. A virtuozitás kimerül abban, hogy kánkánozol hegedülés közben. Aztán ott vannak az általam oly nagyon utált, ismeretterjesztőnek álcázott, butító könyvek, miszerint: a gepárd a leggyorsabb, viszont a photroharondha pillangó szárnyfesztávolsága a legnagyobb a rovarok közül, nem beszélve arról, hogy a kondorkeselyű csőrének görbülési szöge a legeslegtökéletesebb, míg a bolha testfelszínének aránya úgy viszonyul a tetűéhez... hogy csak na!

Ki a francot érdekel egy kihalt állat farokbunkójának átmérője?! Másrészt pedig a gepárd futása soha, de soha nem fog katarzisélményt okozni, maximum bágyadt nahátot. Ebből a gyerek azt tanulja meg, hogy a művészetben is ezt élvezze: ki hitte volna, hogy ilyen gyorsan is lehet klimpírozni, hogy rágógumiból is lehet portrét kirakni öt perc alatt, nahát-nahát!

Nem, a gyermekeinknek semmi szükségük nincs az adatokra. Ne a számosságot mutassuk meg nekik, hanem a végtelent! A csillagos ég ehhez megfelelő illusztráció. A felhős úgyszintén. Ha ez túl banális, nézzük meg nagyítóval az ujjbegyünket, hópihét. Hogy mondanánk egyik ujjlenyomatra, hogy szebb, mint a másik? És mi édesebb, a friss méz, vagy a friss csók? Gyerekeinkkel is bánhatnánk ebben a szellemben: drágám, magadhoz képest fejlődhetsz, gyorsulhatsz, okosodhatsz, de enélkül is te vagy a legesleginkább a legcsodálatosabb önmagad!