Szülések és pofonok

Anyák napja utáni héten világszerte a Születés hetét ünneplik. Jó ilyenkor visszagondolni a szüléseinkre, mert mégha tizennyolcas karikás horror sztorinak is tűntek a maguk idejében, azért mégis az a végkicsengésük, hogy: megcsináltam, szültem, beavatódtam az élet nagy titkába. Életet adtam. Ilyenkor megizmosodik bennünk a hit, hogy csodálatosak vagyunk, hogy számunkra, anyák számára nincs lehetetlen. Esetleg éppen  zápfogunk miatt ülünk fogorvosi székben, de még a fúrózümmögés sem tudja eloszlatni a bizonyosságot: kibírom, mert mi ez egy vajúdáshoz képest. Mondom, fényezzük magunkat és anya-társainkat, cinkos pillantással nyugtázzuk: közénk tartozol, kiálltad a próbát.

A Születés hete a köszönet hete is. Köszönetet mondunk a támasztóasszonyoknak, a bábáknak, az orvosnak. Az emlékeket vidámra görbíti gyermekünk gőgicsélése, szépre mossa a gyöngyöző anyatej, nosztalgikussá retusálja a párnás babakacsó. Mit számít már, hogy annak idején jött, hogy megfojtsuk az orvost, amikor többes szám első személyben vezényelte le a szülést. „Szülünk anyuka, nyomunk anyuka, nem visítunk anyuka”, hogy a végén már azt sem tudtuk, hogy a fájdalomtól, a bosszúságtól vagy a röhögéstől szakadjunk-e ketté. Aztán ott van a diplomás szülésznő emléke is, aki a „nyomja még, látom a fejét, mindjárt megvan” mondatot így folytatta: „azért több gyereket ne vállaljon anyuka, a méhe nem bírná. Ez lesz az utolsó, jó?” Nesze neked időzítés, akkor most örüljek a harmadiknak vagy gyászoljam a meg nem szülhető negyediket?

A Születés heti rendezvénysorozaton egymást érik az érdekes előadások. Dúlák, bábák, bölcs orvosok mesélnek a szülésről és szüléssegítésről. Sajnos, mint minden más területen, a szülésben is a végletek pumpálódtak fel. Egyrészt ott van a túlmedikalizált szülés, amely mint fájdalomelkerülő módszer szerzett rangot. Lehet, hogy kibekkelünk egy jó kis császárral néhány óra vajúdást, de egy műtét soha nem veszélytelen, az utófájdalmakról nem is beszélve. Sokféle császármetszés létezik: van a kész átverés császár („túl nagy a baba feje, nem fér ki azon a kis lukon”), a csúnya érdek császár, a „kövér a mama, úgy látom ebből császár lesz” császár, a „mikor szüli már meg, vasárnap van” császár, az „ugye mondtam, hogy császár lesz” és még sorolhatnám.

A másik oldalon ott dúdolnak, nyögnek, szabadon jajgatnak a neotribalizmus követői. „Gyertek, olyan langyos az este, szüljünk egyet az almafa alatt! Leterítek egy rongyszőnyeget, macskánk is van. A férjem közben tárogatózik. Láttad azt a legutóbbi szülésvideót, amit megosztottam? A gyermekemmel néztük meg, váú, ez aztán tud szülni, s hallottad, közben a tücskök ciripeltek! Micsoda háborítatlan szülés!”(Leszámítva persze az öttagú filmes-stábot…)

A születés a legnagyobb titkok egyike. Miért ráncigáljuk róla a leplet a túlcsicsázással?! Önmagában véve csodálatos és megrázó, nem kell hozzá úgy szülnünk, mint az ükanyánk. Mindez kicsit olyan, mintha egy gigantikus Buddha szobrot öltöztetnénk Armani öltönybe, csokornyakkendővel. Pedig itt is az arany középút lenne a legemberségesebb. Mert rengeteg csodálatos otthonszülés van ám, de akad jó, életet mentő császármetszés is. És ne nézzünk már arra görbén, aki inkább szül fehér lepedőn, mint háziszőttesen. Ez mind úgyis csak a körítés, nem? S ha már a köszöneteknél tartunk, egyvalakit semmiképpen ne felejtsünk ki.

A csecsemőnket. Ő a legfőbb szüléssegítőnk. Igen, talán, ha jobban figyelnénk befelé, megéreznénk, hogy ő mit szeretne. Vagy ezt anélkül is tudjuk? Szerintem elsősorban nyugodt anyát szeretne, aki általa választott és számára biztonságot nyújtó környezetben szül és készül a nagy találkozásra.