Samuszemmel

Anya cikket ír. Azt mondta, szavakat sorakoztat egymás után, meg hogy a gondolatait tolmácsolja. De én tudom, hogy igazából mit jelent, hogy cikk. Hallom a billentyűket kuncogni: cikkcikkcikk, most nem játszik veletek, mert dolga van, az ajtót is becsukja, nem érdekli, hogy nyaralnak a gumiállatok, sőt az sem érdekli, ha bántod a testvéredet, majd ad neked apád, cikkcikkcikk. Cikk. Mintha valaki másnak az anyája lenne ilyenkor...

Most ideülök, amíg anya kiment. KRlXXXXb    lÍ’”+!%/= Lássuk, miket cikketírt eddig. Segítek neki, hogy hamarabb befejezze. Aszongya: életkori sajátosságok. Jaj, anya, ennek semmi értelme! Biztosan azt akartad írni, hogy sajtosságok. Igen, mint a reggel, amikor sajtosságot ettünk, először sajtot kértünk, de az hamar elfogyott. Sárinak szép szakálla lett belőle, nekem bajusz és egy csillag a homlokomra. Anya azt mondta: „haragszom”, pedig nem is haragudott, de azért a következő sajtosságot kenyérre kente nekünk. De anya ezt így nem lehet megenni! „Ilyen nagyfiú, és még mindig etetni kell katonákkal” – dohogott anya. Azt úgysem érti, hogy a sajtos kenyér olyan, mint egy száj, s amikor harapni akarok belőle, félek, hogy ő harap belém. Jujj! A katonák nem félelmetesek, pont egy falatra valók. Persze csattogjon az a patkó, nyihogjon a ló, mielőtt bekapom, hiszen úgy az igazi. Most miért mossak kezet, mikor nem is fogtam az ételt? Hogy nem lehet ezt megérteni? Aztán egyszer csak megint ettünk. Nem volt jó, mert a sótartó az asztalon maradt, s beleszóródott a só a levesembe. A Sáriéba is. Véletlenül. Megettem mind, Sári is, csak annyit mondott, hogy „nagyon erősz”. A sószóróknak nem jár jó szó.  Anyának nem is mondtuk el...

Ne kezdjétek, hogy aki kenyeret nem eszik, nem nő meg. Pont ezt akarom, nem nőmegni. Akkor lehet, hogy anya újra elbír, és felhoz a lépcsőkön, belefúrom az arcomat a nyakába, úgy szuszogok, mintha én vinném őt az emeletre, s azt mondaná nekem, hogy kicsi farkasom. Mostanában azt mondja, hogy nagy farkasom. Ez is jó. De amikor kicsi leszek, akkor nem fogják akarni, hogy menjek óvodába. Nem is megyek, hiába várják.

Ez az anya is olyan furcsa lett. Régen lehetett a hátán lovagolni, meg rohangálni vele a pocsolyában meg birkózni. Aztán Emma benne volt a hasában, s nem lehetett vele semmit. Emma a testvérem. Sári is a testvérem. Amikor Emma megnő, Sári lesz belőle.

Most nincsen senki anya hasában, mégsem olyan érdekes már. Unalmasak a séták, mert nem szabad elengedni anya kezét. Nem lehet falat kapirgálni, kirakatüveget nyalni, kavicsokat szedegetni. Azt mondja, ne ráncigáljam, nem látom, hogy rá van kötve Emma? Mindjárt felborítom. „Ez vicces, anya” – kacagok, mert elképzelem, hogy kapálózik háton, mint egy bogár. Hoppá, úgy látszik, hogy neki ez nem vicces. Előveszi azt a nézését, ami olyan, mintha üvegből lenne a szeme. Félek ettől a nézéstől, inkább kiabáljon.

Emma rajta, Sári egyik kezében, én a másikban. Ez nem is séta, csak mendegélünk, nem kergetőzünk az utcán, és bújócskázni se lehet. Bezzeg, amikor furkálóhoz érünk, akkor be kell menni! Anya furkál a ruhák között, mi meg bujkálunk a vállfák alatt. Azt mondja, legelteti a szemét. Ezen megint kacagok. Hogyan legelhet egy szem? Amikor ezt kérdeztem, anya mosolygott. A felnőttek olyasmiken csodálkoznak és nevetnek, amit én nem értek. Hogy mindig tudom, hogy hol vagyunk, minden helyet felismerek a városban, ezt érdekesnek találják. Én inkább azon csodálkozom, hogy ők mennyire nem figyelnek arra, ami körülöttük van. Biztosan nem látták, milyen szép ceruza volt a postás néni füle mögött például.

Van tehát anyának az üvegnézése, de van egy másik is. Ha valami szépet mondok, vagy érdekeset, akkor ezt veszi elő. Amikor morog az ég, akkor dörög, amikor apa morgolódik, akkor hődörög. Tőlük tudom, mégis ahogy ezt elmeséltem, anya feltette a szép nézését. Jaj olyan ez, mintha méz csurogna a szeméből, aranyméz. Ilyenkor illatos a levegő, s ha kinyújtom a nyelvemet, édes ízt érzek rajta. Mézes nézés, mézés.

Visszajött anya. Most haragszik, hogy hozzápiszkáltam a géphez. Nem baj, mindjárt örülni fog, ha megmutatom neki, milyen szép kék elefántot rajzoltam a szobájukba. A falra. Zsírkrétával. Olyan hosszú az ormánya, hogy kilóg az előszobába.