Átváltozás?

Amíg nem született meg harmadik gyermekünk, folyton kérdezgették: „és, felkészültél?” Akkor még válaszképpen sejtelmesen mosolyogtam, éreztetve, hogy nekem menni fog.

Jelentem, a háromgyerekességre nem lehet eléggé felkészülni. A fehér éjszakákra, arra, hogy  négyéves fiúnk napközben a lábunkat öleli, mint a fatörzset, kicsi lányunk viszont minden alkalmat megragad, hogy elmenjen otthonról. Hogy fiúnk minden reggel megpróbál belebújni egy csecsemőrugdalózóba, lányunk meg maga után vonszolja egy pólómat, amiben legalább egyszer megizzadtam, s ha elveszik tőle, kétségbeesetten visít: „hol az anyám???”.

Helytállni, azt lehet. Lehet vonszolni nagyfiúnkat, zokszó nélkül szemétbe tenni a szétrepedt rugdalózót, felemelni a kislányunkat, s csendesen szólni: „itt vagyok”. Ugyanilyen nyugodtan földre tenni, amikor rúgkapálni kezd, szinte undorral sikítva, hogy: „nem teeee, hanem a zöld anyám!!!”. Zöld anyát megkeresni, közben nem eljátszadozni a gondolattal, hogy valami jó mesterember igazán szerelhetne lányunkra egy hangtompítót.

Büszke vagyok, hogy az öt hét alatt egyszer sem járt el a kezem... vagyis ez a múlté. Mármint a büszkeségem. Fiam nemrég valami rossz fát tett a tűzre. Rárontottam, mint a szélvihar, megfogtam a vállát: „hogy tehettél ilyet, szégyelld magad!” – sziszegtem. Akkor a rémült szempár tükrében megláttam valakit. Egy gonosz szipirtyó pislogott szemben velem meglepetten. „Hiszen ez én vagyok” – hőköltem hátra. Azóta nem keresem a magyarázatot, miért fél kisfiam újabban a boszorkánytól.

Aznap nem hagyott nyugodni egy gondolat. Amikor sikerült elaltatnom mindhárom gyermekemet, odasettenkedtem a tükör elé. Jaj, ne, elkezdődött! Ez a szomor-ránc a szám szögletében, ez a tompaság a szemben. Csak egy dolgot jelenthet. Átváltozom. Lassanként Savanyú Anyu leszek!!!! Savanyú Anyu, vagy a rövidség kedvéért sav anyu minden nőben ott lakik, bérel egy szobácskát és általában a háttérben marad. Az idő múlásával egyre erősebb lesz, de csak ritkán győz... Ám én most rohamosan azzá válok. Ez borzasztó!

Sav anyu ráncigálja a gyermekeit az utcán, soha nem áll meg velük grimaszolni a kirakatüvegben. Olyanokat mond, hogy majd meglátod, mit kapsz otthon, vagy alig várom, hogy óvodába menj, ne én kelljen altassalak. Nem azért ad gyermekeire gumicsizmát, hogy kedvükre dagonyázhassanak a pocsolyában, hanem, hogy ne legyen vizes a zoknijuk. Sav anyunál mindig készen van egy ugyemegmondtam, nemhallgattálrám. Ezzel kötözi be a frissen lehorzsolt térdet, s még csodálkozik, hogy porontya tovább bömböl. Köszönj szépen a bácsinak! – mondja kisfiának sav anyu, nyomatékul a kezét is megszorítja... lányát tüllös-tollas ruhácskákba bújtatja, nehogy az szabadon rohangálhasson a homokban. A sav anyuság nem mulatságos. A piacon mindig neki jut a rothadt, az ütődött portéka, a boltban nem adnak vissza pontosan, az autók az ő ruháját fröcskölik le. A nyaralás is fárasztó neki: a homok túl forró, a tenger meg..., hát a tenger túl hullámos.

Azért sav anyu is nevet néha. Mindig máson. Szívesen folyamodik a szarkazmushoz, holott annak már nevében is benne van a minősége... Sav anyu vitriolját bőven önti házon belül  bárkire. Ha a férje hamarabb érkezik haza, ahelyett hogy örülne, csak megjegyzi ajakbiggyesztve: látod, nem vagy pótolhatatlan, tudsz te korábban is jönni... Amikor párja méhészkedni kezd, s lelkendezve újságolja, hogy „képzeld, szívem, már van hét családom”, sav anyu nem állja meg, hogy ne bökje ki szárazon: „nyolc”. A panasz és a szemrehányás, a sértettség és fojtott harag mind sav anyu zsoldosai. Neki nem jók sem a hétköz-, sem a vasár- és ünnepnapjai. Sav anyunak lenni önmagában rossz...

Idáig jutok a lamentálásban,amikor felsír a pici. Egyből buggyan a tej, a babát mellreteszem, az ütemes kortyolgatásba beleandalodok. Észre sem veszem, mikor jönnek ki a nagyok szobájukból. Felkapaszkodnak mellénk a nagy ágyba. Lomha terpeszben fekszem, ők fejükkel a lábam mellett hevernek. Egy duplavét alkotunk most így négyen. Lábujjaim elmerülnek puha tincseik közt, két kezemmel a picit cirógatom. Hirtelen elszáll minden gondom, nem érdekel már, hogy mi lesz, csak élvezem ezt a duplavézgetést.

Amikor feltápászkodom, nem is sandítok a tükörre. Úgyis tudom, hogy az arcom kisimult, s szemem örül. Nem változtam át sav anyuvá. Még mindig édesanya vagyok!