Aggodalompagoda

Az anyaság egyidős az aggodalommal. Amint belefeledkezel babád első pillantásába, megpecsételődött a sorsod. Vége az önfeledtségnek, egy darabig (mondjuk, a gyermek 50 éves koráig) az aggódás végigkíséri majd az életed. Kezdjük mindjárt az elején, az evés-ürítés témakörből. A diszkrét változat az, amikor anya-apa a húsleves felett beszélik meg az aznapi fontosat, vagyis, hogy a babának volt-e széklete, s ha igen, milyen volt az állaga, szí­ne stb. De az aggódó bajnokoktól nem idegen akár egy kakinapló-gondolata sem, amibe, idő híján, hiszen egy kismamának nincs ideje, hogy nézne ki, ha lenne, sokféle barnaceruza-pöttyel szemléltetné az aznapit…A barna ötven árnyalata lehetne a füzetecske címe.

Aztán milyen ésszerűnek is véljük, ha a csecsemősírás miatt aggódunk, utána meg amiatt gyötör a lelkifurdalás, hogy gyermekünk négyéves koráig főműsoridőben egy bűzös gumidarabot rothaszt a szájában.

A szoptatás köré egész aggodalomhálót bogozunk. Ha nem szopik, kezdődik az önmarcang. Micsoda anya vagyok, tőlem éhen halhatna, nem ütöm az átlaganya szintjét se, biztosan nem is szeretem a gyermekemet…ha szopik, az jó, ha éjjel is, akkor a fene ette volna, mikor alszom már egy jót. Nem is beszélve az elővigyázatossági szabályokról. Szoptatás alatt vannak tabutémák! Társalgáskor kerülendők – saját selyemblúzunk érdekében – a következő szavak: csőrepedés, szökőár, pezsgőbontás, és ez csupán egy hevenyészett montázs, mert bármi kiválthatja a tejáradást, amitől tartunk.

Aztán az alvással kapcsolatos aggodalmaink. Miért alszik csak ennyit? Miért alszik még mindig? Ide a zsebtükröt sebtibe!

Közben eljutottunk a porontyunk intézményesítéséhez, s éjt nappallá téve aggódunk semmiségekért, miközben valódi veszélyek fenik a fogukat a palántánkra. Ne attól rettegjünk, hogy kétévesen nem beszél, hanem, ha négyévesen azt mondja: olvasd csak nyugodtan a mesét, anya, én addig megnézek egy rajzfilmet… Attól is óvhatjuk, hogy tízévesen azt higgye, sportosabbnak néz ki, ha trikójára nagymacskát, lovacskát hímeztek, vagy hogy népszerűbb attól, ha ölében bájfónt cirógat…

De leginkább attól féltsük, hogy nem meri kimutatni, kimondani, megölelni, bevallani, belevágni, lezárni, visszautasítani, átélni! Ne csak aggódjunk, rettegjünk attól, hogy langyos lesz (még csak nem is meleg!). A langyos semmire sem jó, az Isten is kiköpi. Az igazán fontos dolgokat csak teljes intenzitással szabad kimondani, megélni. Szeret. Gyűlöl. Meghal. Nem véletlen, hogy nincs is gyakorító képzőjük ezeknek az igéknek. A szeretgetés infantilis szóerőszak, gyűlölgetés nincsen, a haldoklásnak meg kb. annyi köze van a meghaláshoz, mint annak, hogy szálbugyiban állok a szekrény előtt ahhoz, amikor teljes díszben kilépek az ajtón.

Szóval, ha bárki azt mondja, aggodalomra semmi ok, téved. Ok van, sőt, csak az van, de valaha jobb lett attól bármi is, mert aggódtunk miatta? Boldogabbá tettünk-e bárkit is –önmagunkat is beleértve – azzal, hogy aggódtunk érte? Amikor féltek valakit, valójában félek. Féleleműzőnek meg jó a fütyörészés, vagy mondjuk az, ha kimondjuk, kimutatjuk, megöleljük, bevalljuk, belevágunk, lezárjuk, visszautasítjuk, átéljük.

Nem mellverdesve, ágálva, csak derűsen, minden este keverjünk magunknak egy remek koktélt a nap gyümölcseiből. Talán eltanulják ezt gyerekeink is, s még azt is elfogadják, ha néhány korty kesernyés.