Családi ünnepet szeretnének

Az út száraz, az udvaron azonban már fehér hó csikorog a talpunk alatt, s hamarosan mosolygó lelkésznő nyitja az ajtót és tessékel befele. Nem bánjuk, hogy melegbe kerülünk, mert kicsit szokatlan a régi karácsonyokat idéző hideg időjárás, kinn legalább mínusz 10–12 fok van. A Marosvásárhelytől alig nyolc kilométerre levő Várhegyen Gállné Szabó Tünde református lelkésznő szolgál, férje Gáll József, a marosvásárhelyi Református Kántortanítóképző igazgatója, két lányuk van: Boglárka és Gyopár. Őket kerestük fel adventben, hogy a karácsonyi készülődésről, az ünnepről beszélgessünk különös tekintettel arra, hogy Tündének nemcsak édesanyaként, hanem lelkésznőként is helyt kell állnia az egyik legfontosabb egyházi ünnepen is.

Itthonról hozott emlékek

A mindig segítőkész, megértő Tünde feleleveníti gyermekkori emlékeit, s arról mesél, hogy édesanyja – aki szakácsnő volt – mindig nagy hangsúlyt fektetett a karácsonyi készülődésre, mindig a tökéletességre törekedett. „Otthon jó hangulat volt karácsonykor, előtte disznóvágás, majd nagy főzések és evések. Édesanyám mindent megtett azért, hogy a töltött káposzta, a fenyő, a sütemények illata karácsonykor mindig jelen legyen. Ezt a szokást egy ideig próbáltam követni, de már rég feladtam. Otthon karácsonykor mindig legalább négy, de nem ritkán nyolcféle sütemény volt. Én próbálok megállni a három süteménynél, de mindig marad egy-egy tojásfehérje, amiből újabb tésztát lehet sütni. Idén 18 éves házasok vagyunk, s megfogadtam, csak egyfajta süteményt készítek, és megpróbálom elhagyni a töltöttkáposztát, amit sem a férjem, sem a gyerekek nem esznek” – meséli a ház asszonya, aki nemcsak az ésszerűség miatt szeretné korlátozni a karácsonyi sütést-főzést, hanem energiabeosztás szempontjából is. Férje arról mesél, hogy ő Marosvásárhelyen, a Kövesdombon nőtt fel: gyermekkorában még igazi családi és közösségi élmény volt a karácsony, amikor találkoztak a szomszédokkal, rokonokkal, elmentek közösen a templomba, majd kántálni egymáshoz és nagyokat beszélgettek.

Hagyományokat teremteni

A sokáig Udvarfalvához tartozó Várhegy csak 1999-ben vált önálló gyülekezetté. Gáll József a református kollégiumban szolgált iskolalelkészként, amikor a várhegyiek megválasztották lelkészüknek a feleségét, Tündét. Talán leányegyházi voltából is fakad, hogy a kis településen nincsenek karácsonyi hagyományok. A lelkészházaspár megpróbálta meghonosítani a kántálást, de nem sok sikerrel. A lelkész azt meséli, hogy a szolgálatuk elején a volt gondnok és testvérei eljöttek énekelni, majd egy évben ő is elment velük a családokhoz kántálni a gyülekezeti tagokkal együtt, de a hajnalig tartó éneklés nem fért össze a másnap reggeli ünnepi szolgálatokkal.

Inkább szolgálat, mint családi ünnep

„Számunkra a karácsonyi ünnep, az év vége nem a lazulós, pihenéssel töltött időszak, hiszen már hetekkel azelőtt elkezdődnek a vallásórás gyermekek próbái, készülődés az istentiszteleti alkalmakra. Az ünnep első napján délelőtt-délután istentisztelet, gyerekek szerepelnek, majd csomagosztás, szolgálatot szolgálat követ. Megpróbálok időben készülni az istentiszteletekre, hogy maradjon egy kis idő a lányokra, a közös családi ünnepre is, de erre nem mindig sikerül elegendő időt szakítani” – mondja őszintén Tünde. Férje kiegészíti: „Karácsonykor magas fordulatszámon élünk. Bár csúnya szó, de kicsit úgy érezzük magunkat, mint a szolgáltatók. Minden napra van valami fontos feladat, amit el kell végezni. Elveszett a karácsony családi oldala, már a látogatóba érkező rokonoknak sem tudnánk igazán örvendeni. Ők az évek során megtanulták, a lelkészcsaládban a karácsony nem a kötetlen beszélgetésekről, rokoni látogatásokról szól”.

Hogy mégis meglegyen a karácsonyi varázs, délelőtt a lányokkal feldíszítik a karácsonyfát, szenteste az ünnepi istentisztelet után jön az angyal. A karácsonyfa mellett Tünde megpróbál valami személyre szólót ajándékozni a lányoknak. „Nem vagyok a nagy ajándékok híve, így pár éve egy-egy személyes hangú levelet írok a lányoknak. Első alkalommal felolvastam nekik, most már csak odaadom, hogy olvassák el, őrizzék meg, s hiszem, hogy ez mindig érték lesz számukra. És maradandó ajándék”.

Anyával tölteni az egész napot

A beszélgetésbe bekapcsolódó kilencedikes Boginak a karácsonyról elsőként az jut eszébe, hogy anyáék mindig dolgoznak. „Nálunk a karácsony nem a családról szól, hanem arról, hogy más embereket boldoggá tegyünk. S ez egy kicsit rossz. Szeretném, ha nekünk is egy átlagos családhoz hasonló karácsonyunk lenne. Hogy milyen az? Csak mi lennénk, a család, elmennénk templomba, de azután nem jönne senki ide. Jó lenne egyszer ezt is kipróbálni” – mondja a nagylány.

Az ötödikes Gyopi sokáig nem akar hozzászólni a beszélgetéshez, majd nagy merészen azt mondja, hogy szeretné az egész ünnepet vagy legalább karácsony szombatját anyával tölteni. Ha ő lenne az angyal, ezt úgy oldaná meg, hogy a templom elé állna, s az istentiszteletre igyekvő gyülekezeti tagoknak szaloncukrot osztogatna, s cserébe elvárná, hogy szépen forduljanak haza. Addig édesanyját bezárná a kamrába, hogy ne tudjon kijönni, majd ha mindenki hazamegy, előjöhetne ünnepelni. Ötletén mindenki jót nevet. Az édesanya kérdésére, hogy szerintük más családokban jobb-e a karácsony, Bogi válaszol: nem biztos, hogy jobb, de más, s azt jó volna kipróbálni. Gyopi arra hivatkozik, hogy az osztálytársai mindig azt mesélik, ők együtt vannak egész karácsonyban, s ő is erre vágyik, egész ünnepen legyen együtt a család.

Az őszintén megfogalmazott kifogások ellenére a lányok bekapcsolódnak a karácsonyi szerepbe. Az egyezség szerint Gyopinak idén nem kell verset szavalnia, csak furulyázni fog. S a beszélgetés végén megegyeznek, lehet, hogy tartanak egy pótkarácsonyt, amikor egész nap közös programokat szerveznek, együtt vannak, s kipróbálják, milyen az átlagos családi ünnep.