Beolvad a Felső-Maros-menti szórvány

– Még egyetemistaként került ide, huszonegy éve a ratosnya-jódtelepi református gyülekezet lelkipásztora. Hogyan emlékszik a kezdetekre?

– Harmadéves teológusként Székely József akkori esperes megkért, hogy vállaljam el a szolgálatokat vakációban. Vasárnap helyben, majd Palotailván, Dédán és Dédabisztrán volt istentisztelet. A következő évben lehetőség nyílt arra, hogy negyedéves teológusként kihelyezzenek a gyülekezetbe, mert akkoriban nagy volt a lelkészhiány. A feleségemmel és a kisfiammal ide költöztünk. Feleségem közben tanult kántorizálni. Negyedév végén a presbitérium felkért, hogy maradjak, ebbe a püspökség is beleegyezett, így ötödéven is itt szolgálhattam. Amikor ide kerültünk, csak úgy lehetett megközelíteni az építkezést, a parókiát, hogy a gondnok utat vágott a derékig érő fűben. Aztán elkészült két szoba és a konyha, hogy legyen, hol lakjunk. Én tanulmányi segélyt kaptam, így a gyülekezetet nem terhelte a lelkész fenntartása, a begyűlt egyházfenntartói alapból tudtunk építkezni. Fontosnak tartottam a beázó templom rendbetételét, erre is gyűjtöttünk pénzt. A falakig le kellett bontani az épületet, s 1997-ben sikerült a templomot szakszerűen felújítani.

– Modern vendégszobák is épültek. Mi adta az indítékot egy ilyen mérvű beruházásra?

– Az Erdélyi Kárpát Egyesületnek 1997-ben volt egy tábora Ratosnyán, s szállást kértek tőlünk. Mi akkor már a parókia mellé elkezdtük építeni a gyülekezeti termet, amelynek a tetőterét is beépítettük, hogy szállást biztosíthassunk a túrázóknak. Egyre többen érdeklődtek a szállás iránt. Szükség volt a vendégszobákra azért is, mert sokszor jöttek holland ismerőseink. Holland tervező barátunk készítette el az építési tervet, de az is nagy előnyünk volt, hogy a hollandok az építkezést is támogatták. Akkoriban kaptunk vissza 35 hektárnyi erdőt, ahonnan gyakorlatilag ki tudtuk termelni a tetőtér elkészítéséhez szükséges faanyagot. Sokan ismerik manapság a szálláshelyünket, egymásnak adják a kilincset nyáridőben. Közben folyamatosan fejlesztettünk, kialakítottuk a focipályát és a játszóteret is.

– Mekkora ma a gyülekezet?

– Amikor ide kerültünk, mintegy háromszázötven hívünk volt Jódtelepen és Ratosnyán. Felső-Marosmentén, Disznajótól felfele szétszórt települések húzódnak. Vannak gyülekezeti tagjaink, akik 2,5 kilométerről jönnek templomba. A nyilvántartások szerint ma már csak 176-an vagyunk Jódtelepen és Ratosnyán. Sajnos, a fiatalok nagy része elment külföldre, de papírforma szerint hozzánk tartoznak. A kivándorlás mellett nagyon nagy a természetes apadás, kevés gyerek születik és magas az elhalálozás. Az is gondot jelent, hogy sok a vegyesházasság: tavaly ugyan négy fiatal párt eskettem (ami rendkívüli eset), de csak egyik tagjai voltak magyar reformátusok, és ők is Franciaországban élnek. A statisztikák szerint majdnem 180 tagja van a gyülekezetnek, de valójában alig 150-en élnek itt.

– A szórványban mennyire hangsúlyos jelenség a beolvadás?

– Vegyes családokban a gyermekek nemük szerint öröklik a szülő vallását. Ha az anya ortodox, akkor a leánygyermekek is azok lesznek. Hozzánk járnak vallásórára, részt vesznek istentiszteleten, de jövőjük attól függ, kihez mennek férjhez, kivel alapítanak családot. Arra, hogy magyarok maradjanak, kevés az esély. Néhány éve megszűnt a magyar iskola és az óvoda is, így a gyermekek beolvadása még gyorsabb. Sajnos, nem a közösségi, hanem a személyes érdeke vezérelte a helyettesítő pedagógust, így nem figyelt oda, hogy meglegyen az óvoda indulásához szükséges gyermeklétszám. Kérte, hogy helyezzék el más településre. Ma már a magyar gyerekek is román tagozatra járnak óvodába és iskolába. A legközelebbi település a 18 km-re fekvő Magyaró, ahol magyar oktatás van, és felfele Maroshévíz. Amíg működött a magyar tagozat, a tehetségesebb gyermekeket V-VIII. osztályba minden hétfőn beszállítottam Szászrégenbe, a katolikus egyház által fenntartott bentlakásba. Ha meglenne a magyar tagozat, ötödiktől most is elmehetnének a jó képességű gyermekek tanulni a régeni szórványkollégiumba, ezt anyagilag támogatni is tudnánk. A beolvadást az anyanyelvi oktatás felvállalásával próbáljuk némiképp fékezni. A vallásórákkal egyidőben anyanyelvi oktatást is biztosítunk. A foglalkozásokat a feleségem tartja: van népdaléneklés, népmesehallgatás, ismerkedés a magyar ábécével, gyermekjátékokkal, s mindazzal, ami a magyar kultúrához tartozik. Sikerült elérnünk, hogy akik ezeken az anyanyelvi foglalkozásokon részt vesznek, megkapják a magyar kormány által biztosított Szülőföldön magyarul éves támogatást.

– Nincsenek hazatelepülő magyar fiatalok, akik otthon próbálnának szerencsét?

– Az volt a tervünk, hogy olyan fiatalokat taníttassunk, akik pedagógusként, egészségügyi asszisztensként hazatérnek és itt a közösségben dolgoznak. Ki is taníttattunk egy lányt asszisztensnőnek, de amikor férjhez ment, elköltözött a településről. Egy másik fiatalt is támogattunk holland barátaink révén, hogy pedagógusnak tanuljon, de ő is elköltözött, most Temesváron dolgozik, más szakmában. Az asszisztensnő kérdése közben megoldódott, mert egy egyesület révén beindult az otthoni beteggondozás: egy református magyar asszisztensnő nagyon lelkiismeretesen végzi a munkáját, és mi lehetőségeink szerint mindenben támogatjuk.

– Palotailvára is eljár, ahol a környék talán legnagyobb református temploma található. Hány híve él ott?

– A „legnagyobb” szórványgyülekezetem Palotailva, ahol valóban a Maros mente egyik legszebb református temploma található. A korabeli magyar kormánynak hatalmas tervei voltak Palotailvával 1940–1944 között: azt akarták, hogy az itteni erdőkből kitermelt fát helyben dolgozzák fel. A terv részeként egy hatalmas templomot is építtettek katonákkal és kényszermunká­sokkal az ide érkező munkások számára. Kós Károly tanítványa, Debreceni László tervezte, akárcsak a ratosnyai templomot. Jöttek a változások, a templomot pedig sikerült befedni, és lassan befejezni, 1957-ben volt a felszentelési istentisztelet. A hatalmas templom elkészült, de maradt a parányi gyülekezet. Húsz évvel ezelőtt Palotailván 158 református élt, ma 34-en vannak... Tulajdonképpen 21 ott lakó gyülekezeti tagunk van, akik közül 7-8 ember jár el az istentiszteletekre. Időközben megszűnt a fakitermelés, a munkalehetőség, így sokan elmentek a településről, közöttük a magyarok is. Palotailván tavaly újítottuk fel a templom tetőszerkezetét. A gondnokunk, egy ügyes fiatalember, a gyergyói erdészeti hivatalnál talált munkát, a feleségét is ott alkalmazták, így már áruba bocsátotta palotailvai lakását, ő is elköltözik...

– Mi fogadja Dédabisztrán?

– Két évtizeddel ezelőtt 16 református élt ott, ma vannak négyen. Egy ideig egy nagyobb szobát béreltünk, de ma már nincs közösségi istentisztelet. Ünnepekkor minden gyülekezeti tagot felkeresek és úrvacsorát osztok nekik, elbeszélgetek velük. Ez a beszélgetés felér egy istentiszteleti alkalommal. Dédán ötön voltak húsz évvel ezelőtt, ma már ketten vannak, az egyik gyülekezeti tag az idősgondozó központban él. Az öregotthonba néha bekerülnek idős reformátusok, őket is mindig felkeresem, úrvacsorát viszek nekik ünnepek alkalmával. A nőszövetségi tagok kis tésztás csomagot szoktak készíteni számukra. Karácsonykor a holland barátokkal is meg szoktuk látogatni a dédai gondozóközpontban levő reformátusokat kis ajándékokkal.

– Fenn tudna-e tartani külső támogatás nélkül egy lelkészt az egyházközség? És mi lesz húsz év múlva?

– Emberi számítások szerint nem biztos, hogy húsz év múlva lesz itt még református gyülekezet. Már majdnem eltemettem a dédai, a dédabisztrai és a palotailvai reformátusokat. Ugyanez a jövő vár a ratosnyaiakra és jódtelepiekre is. Missziós egyházközségként kis- és szórványgyülekezeti támogatást kapunk a püspökségtől, Disznajótól Gödemesterházáig összetartjuk a magyar reformátusokat. A magyar kormánytól is érkezik kis gyülekezeti támogatás. Ezekkel a pénzekkel a gyülekezetek egy kezdő lelkészt el tudnak tartani. Az is fontos háttér, hogy az egyház tulajdonában levő erdő nagyon jó állapotban van, az ütemterv szerint évente lehetne kitermelni belőle. Ezzel a lehetőséggel még nem élünk: csak akkor termelünk ki, ha nagyobb befektetésre van szükség, például a ravatalozó építésekor értékesítettünk. Óvjuk az erdőt. Az egyházi épületek fűtésére a tűzifát a vendégház bevételéből vásároljuk meg. Ha olyan személy lesz majd itt, aki szívügyének tekinti mindazt, ami elkezdődött, akkor amíg egy magyar él Jódon, fenntartható lesz a lelkészi állás és megmaradhat a református egyház. Szeretnénk hivatalossá tenni a vendégház működtetését: ha egy vendéglátóipari hely, egy panzió el tud tartani egy családot, akkor a vendégház itt is el tud tartani majd egy lelkészt. Sokan idegenkednek ettől az ötlettől. Azt mondják, hogy az egyháznak nem az a célja, feladata, hogy vendégházat működtessen. El kell fogadnunk azt a tényt is, hogy biztosítani kell a gyülekezet anyagi hátterét. Az idősebbek közül sokan a múltban élnek és azokat az időket emlegetik, amikor a gyülekezetben még háromszázan-négyszázan voltak. Akkor fenn tudták tartani lelkészüket, egyházukat. Ma már az egyháznak több mindennel kell foglalkoznia. Az anyanyelvi és vallási oktatás és az istentiszteleti alkalmak biztosítása mellett nagyon fontos az anyagi háttér megteremtése is. Mindehhez sok segítséget kapunk a gyülekezettől. Feleségemmel megszerettük itt, s bár hívtak több helyre is, maradtunk, s nyugdíjig itt szeretnénk tovább szolgálni.