Bakóék különös karácsonya

Hétköznap este a megbeszélt időpontban Medgyes régi, csendes kisutcáin bóklászva találok rá Bakó doktorék családi házára. A sötét, kihalt fertályon imitt-amott egy-egy villogó girland jelzi a karácsony közeledtét. Vendéglátóim vagy nem adnak a külsőségekre, vagy még nem érzik úgy, hogy eljött volna a fények kigyújtásának ideje. Odabent viszont igazi várakozási hangulat fogad: a halk, karácsonyi zene, a díszek, a friss sütemény illata, a jobbra-balra vígan masírozó kis Jocóka Mikulástól kapott képeskönyve csupa olyan tényező, amely pillanatok alatt az ünnep hangulatába repít. A háziakból sugárzó szeretetet már felesleges a körítés közé sorolni – tudom, hogy nem csupán adventi műmosoly járja körbe az arcukat.

A városban körorvosként, üzemorvosként, majd patológusként ismert Bakó Sándor és felesége, illetve munkatársa, Ilonka sokadik karácsonyukra és szilveszterükre készülnek. Az idő visszalapozásából kiderül: mindenik nagyon szép volt, a mostani ünnepek viszont egy picit különlegesebbnek ígérkeznek.

Lélekben őrzött múlt

A nyugdíjas házaspár most is szívesen és nosztalgiával tekint vissza a régi idők adventjeire és karácsonyaira. Amint a családfő meséli, kommunista rendszer ide, ateista világ oda, a várakozás hangulata mindig rányomta bélyegét az akkor még több ezer szász által lakott Medgyes életére. Nemcsak a Mikulás meg angyaljárás jelentett örömforrást, hanem a vízkereszt utáni házszentelés is nagy ünnepnek számított. Az anyuka pogácsát és csörögét sütött, az apuka a pappal való beszélgetésre készült, a gyerekek meg a tisztelendő úrtól kapott és gondosan megőrzött kis szentképet várták a leginkább. Bakó Sándor már gyerekként szeretett templomba járni – mind a magyar, mind a német miséket szívesen hallgatta, s bár a nyelvet nem sajátította el, már kis korában közvetlen kapcsolatba került a szászokkal. A testi és lelki készülődés mindkét közösségnél szinte azonos volt, a népszoká sok is nagyon hasonlítottak. Később, a hetvenes évek első felében, kezdő körorvosként a regáti román karácsonyok hangulatába is belekóstolhatott. A Moldvába helyezett fiatal szakember számára az elején valamennyi színes és hangos népszokás meglehetősen furcsának tűnt, mint ahogy egyébként ő is a helyi lakóknak. „Román vidékre kerültem, de a csángóknál is szolgáltam. A Berzunc környékiek közül egy páran még tudtak magyarul. Egy szép napon Tifan Ştefan, aki egykor még Tifán István lehetett, meg is kérdezte: doktor úr, mi újság önöknél, Magyarországon?”

Bakó Sándor berethalmi, félig magyar, félig – vagy talán inkább – szász felesége emlékezetében is leginkább szülőfaluja csodálatos, tizenharmadik századi erődtemplomában előadott pásztorjátékok maradtak meg. A padsorok ilyenkor zsúfolásig teltek az amúgy is hétről hétre benépesülő evangélikus templomban. „A pásztorjáték kimaradhatatlan volt, de mi, kisgyerekek a leginkább mégiscsak a szereplésünk után, a templomban kiosztott csomagoknak örültünk a legjobban, annak a néhány almának, diónak, de főként a házi készítésű süteményeknek, amit a mi angyalunk, a Weihnachtmann hozott. Aztán az éjféli mise után elkezdődött a kántálás: a katolikus és az evangélikus fiatalok nem jártunk, inkább a református barátainkat, szomszédjainkat vártuk” – meséli tört magyarsággal spékelt német nyelven, miközben tekintete jelzi, hogy testileg ugyan a nappaliban van, de a lelke visszaszállt gyermekkora mesebeli szász falujába. Abba a Berethalomba, ahol advent első vasárnapja vagy Szent Miklós napja egyet jelentett a szánkózási idény elrajtolásával, a disznóvágások időszakával, a sütéssel-főzéssel, a nagytakarítással és a várakozás nyújtotta misztériummal. Abba a Berethalomba, ahol valamikor szinte az egész falu a Speckturmban, azaz az erőd Szalonna-tornyában tartotta a feldolgozott hízó megfüstölt minden egyes finom falatját, és ahova minden családnak csupán hetente egyszer volt bejárása. Abba a Berethalomba, a községgé visszaminősített, egykoron Medgyessel vetekedő mezővárosba, ahol Ilinek valamikor rengeteg barátja és barátnője volt, de akik közül ma senki nem maradt. Mint ahogy a környékbeli többi szász településen sem. „Mind elmentek Németországba, akárcsak a mi családunk többi tagja is” – bólogat szomorúan, és még inkább magához öleli a hol egyikünk, hol másikunk ölébe felszökő Jocókát. Egy ideig a doktorék is kacérkodtak a kitelepedés gondolatával, nem sokkal a forradalom után be is adták a kitelepedési kérésüket, de a férj úgy érezte, itthon nagyobb szükség volna rá, mint három határral odébb. „Van ott orvos elég, ráadásul nincs is jó nyelvérzékem, nehezen tanultam volna bele a szakmába – ismeri el. – A medgyesi magyaroknak biztos nagyobb szüksége volt rám, mint a németországi németeknek.” Felesége számára Berethalom maradt a világ közepe férjhez menetele után is. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas esztendők legelején itt született az első két fia, Sándor és Péter, akik a család és a szomszédok által egyszerre tanulták a magyar és német nyelvet, egyszerre szívták magukba a két közösség kultúráját. „Az ő gyerekkoruk is csodás volt; hosszú, fehér telek, nagy-nagy szánkózások a környék domboldalain, karácsonyi szerepre való készülődések, számos német versike és ének betanulása… Aztán, amikor iskolába kellett menni, beköltöztünk Medgyesre” – meséli a hatvanas éveit taposó orvos.

Magyar nemzeti étel szász recept szerint

A konyhai sürgölődés Bakóéknál már mikulásjárás tájékán elkezdődik. Ili próbálja tovább éltetni az anyjától és nagyanyjától örökölt berethalmi hagyományokat. A házi keksz, a sajtos-sós perec és az isler készítése ilyenkor szinte kötelező házi feladatnak számít. Előbbi kettővel meg is kínál, utóbbit csak megmutatja. Az isler tésztája éppen a kályhán várja a krémet. Az ünnepi asztalról nem hiányozhatnak a citromos sütemények, no meg a diós kalács. Előételként meg főfogásként sült, töltött káposzta, hal szerepel a menüben. De bármit is készítene a háziasszony, a kedvenc – mint szinte minden egyes magyar családnál – a töltött káposzta marad. Még akkor is, ha jellegzetes szász recept szerint rotyog, ami főként a visszafogott fűszeradagolásban rejlik. „Amíg apósom élt, nem volt olyan esztendő, hogy ne vágjunk disznót, és az ünnepek alatt ne kerüljön disznófősajt vagy kolbász is az asztalra. Most kénytelenek vagyunk beérni azzal, amit megvásárolunk. Ízletes, ízletes, de nem az igazi” – mosolyogja el magát a doktor. 

Józsika ment, Jocóka jött

A hagyományápolás mellett Bakóék idei karácsonya egy kicsit másabbnak ígérkezik. Ünnepélyesebbnek, pompásabbnak, teljesebbnek, vidámabbnak. Azon túl, hogy akárcsak a kis Jézus, Ili is december 24-én látta meg a napvilágot – amit a családfő úgy él meg, hogy feleségét az angyaltól kapta –, hogy a Székelyudvarhelyen, illetve Köln mellett élő fiúk, Péter és Sanyi is hazalátogatnak egy pár napra, itt lesz a két unoka, a háromesztendős Mónika és a nyolcéves Ágnes, az ajándékbontást követő vacsora után a család apraja-nagyja beül a pásztorjátékkal kezdődő éjféli misére, az idei ünnep még tartogat egy ajándékot a nyugdíjas házaspárnak: Jocókát. A hároméves árvaházi gyereket az elmúlt hónapokban többször vették magukhoz, az eddigi hosszabb hétvégekből adventben viszont néhány hetesre nyúló időszak lett. Ebbe „besegített” a himlő is, s bár a foltok szépen visszahúzódtak a legényke arcáról és testéről, Bakóék meg sem gondolták, hogy a hozzájuk nőtt gyermek nélkül töltsék az ünnepet. „Olyan nincs, hogy Jocóka ne legyen köztünk, itt volt Mikuláskor, adventben, itt lesz karácsonykor és szilveszterre is!” – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangnemben a feleség, holott bólogató férjének esze ágában nincs nemet mondani. Elvégre a doktor volt az, aki a nyáron először hozta haza a gyermekotthonból az akkor még alig gagyogó felsősófalvi csöppséget. Körbevezet az ízlésesen berendezett polgári lakásán, miközben büszkén mutatja a hálószobába elhelyezett kiságyat, a hideg téli hónapokra Medgyesre költöző kilencven esztendős Omának, tante Klarának külön bejáratú emeleti szobáját. A konyha meg a nappali a kisfiú birodalma. Ott építőkockázik, rajzol, könyvet lapoz. Egy percig meg nem áll, folyton kérdez, érdeklődik, fedezi fel a világot, pótolja azt, amit eddig elszalasztott.

A nappaliban a zongorán akad meg a szemem – azon Józsika játszott, érkezik a fel nem tett kérdésre adott válasz. Sándor szeméből egy könnycsepp is kikandikál, miközben felesége nagyot sóhajt. Berámázott képet emel le a polcról, amelyről derűlátó, piros pozsgás arcú, szőke fiú mosolyog szembe. „Ő Józsika, a harmadik, késői fiúnk. Imádta a zenét; zongorázott, táncolt… Szinte az utolsó pillanatig. Semmi előjele nem volt, az orvosok bőrbetegségre gyanakodtak, jól érezte magát… A néptáncegyüttessel magyarországi turnéra készültek a gyerekek, amikor Marosvásárhelyen leukémiával diagnosztizálták. Bevittük Kolozsvárra a kórházba, két napot élt még. Két napot” – tépi fel a kilenc éve keletkezett sebet a család drámájáról Bakó Sándor, miközben felesége némán hallgatja, és szenvedi végig a történetet, ki tudja hányadszor. Jocóka közben egyre szorosabban öleli a pótmamáját, aztán egyszer csak csókot nyom a tizenkét esztendősen távozott druszája fényképére.

A ragaszkodás kölcsönös: bár mindössze Ili néninek és Doktor bácsinak szólítja jótevőit, Jocóka nagyon megszerette őket. Hogyne szomjazna a szeretetre a járása által inkább egy felgyorsult kisöregnek, mint legénykének tűnő, kevesebb mint másfél kilóval, koraszülöttként világra jövő fiúcska. A csecsemőkori betegségek leküzdése után alig egyévesen újabb pofont kapott a sorstól: az anyja otthagyta, s azóta sem tudni, a világ melyik szegletében éli az életét. Apja, egy sófalvi székely favágó, naphosszat dolgozik az erdőben, és csak hétvégekre kerül haza a faluba. Bármennyire is ragaszkodott a gyermekeihez, jobbnak látta a kis Józsefet és a két évvel nagyobb Szabolcsot Böjte Csabára, az apró lelkeket megmentő ferences testvérre bízni. A két fiú május óta a medgyesi katolikus templom melletti Kolping Házban berendezett családi otthonban lelt menedékre. A kisebbik, afféle ráadásként, Bakóéknál pedig egy új családra. Karácsony szombatját az apjánál tölti, de utána visszatér a doktor bácsiékhoz. Medgyesen feldíszített fa, türelmesen várakozó angyal, szászosan elkészített töltött káposzta és – ami a legszebb ajándék – a Bakó család határtalan szeretete várja.