„Egy kalotaszegiből sose lesz japán” – Lázár Attila Japánban él, és erdélyi ételeken keresztül mesél arról, honnan jön

Lázár Attila Budapesten, egy táncházban találkozott későbbi feleségével, aki akkor ösztöndíjasként tanult Magyarországon. Kapcsolatukban a fordulat egy kalotaszegi karácsony idején következett be, amikor a lány Bogártelkére érkezett gyűjteni: ott találkoztak újra, és onnantól kezdve a kapcsolatuk már nem szakadt meg.

„Nekem az oklevelem a szüleimtől van” – fogalmazott utalva arra, hogy tudását nem egyetemen, iskolában szerezte, hanem otthonról hozza.

Az első japán élmények erősek voltak Lázár Attila számára: meglepte a rend, a tisztaság, az a fajta szervezettség, amelyet ott tapasztalt. De talán még ennél is erősebb volt az a felismerés, hogy egy, a második világháború után romokból újjáépített ország milyen szintre jutott. Ehhez képest – mondja – Erdély technikailag mennyire lemaradtnak tűnik, még úgy is, hogy ott nem történt hasonló pusztítás. Ugyanakkor Lázár Attila azt is hamar észrevette, hogy a különbségek nemcsak a tárgyi világban jelennek meg: a japán társadalom működése, az emberek egymáshoz való viszonya is más.

– magyarázta, hozzátéve, hogy őt ez a fajta távolságtartás nem idegeníti el, inkább egy olyan adottságként kezeli, amelyhez alkalmazkodni kell.

Kert, konyha – Lázár Attila saját birodalma

A japán élet Lázár Attila számára nem egyetlen döntéssel kezdődött, hanem fokozatosan állt össze.

Zavarta, hogy az ő termékei ugyanabban a térben jelennek meg, mint a vegyszeres zöldségek, és így nem tud különbséget tenni a kettő között. Innen jött az ötlet, hogy inkább maga készítse el az ételt abból, amit megtermel, és így a folyamat egy kézben maradjon.

bár az első próbálkozás még sikertelen volt. A második körben azonban már támogatást kaptak, és elindulhatott az étterem: kezdetben egy parányi, maximum 16 főt befogadó térben, majd később egy nagyobb térbe költözött. Ma már Seto város művelődési házában működnek, ahol a mindennapi működés szorosan összefonódik a körülöttük zajló programokkal, és akár ötven ember is le tud ülni az asztalaikhoz.

A főzés mögött nincs formális képzés, és Lázár Attila ezt nem is próbálja másként beállítani: akárcsak a tánc esetében, amit tud, azt otthonról hozta, a szüleitől, a családi környezetből. Ugyanez igaz a kertészkedésre is.

legfeljebb annyiban változnak, hogy a környezethez igazodva kicsit rendezettebb formában kerülnek az asztalra.

Lázár Attila számára fontos, hogy az étel „tiszta” maradjon: nincs adalékanyag, nincs ízfokozó, csak az, ami a földből jön. Ugyanakkor bizonyos dolgokhoz ragaszkodik: a pirospaprikát például Erdélyből szerzi be, mert – ahogy mondja – ott jobbat lehet kapni.

„Én nem mennék el ilyen messzire enni” – mondta, de a jelenséget inkább kíváncsian figyeli, mintsem megkérdőjelezi.

Kalotaszeg ízei és színei

A tér, amelyben dolgoznak, legalább annyira fontos, mint az étel.

Lázár Attila ilyenkor beszélni kezd: elmagyarázza, mi az, hogy Erdély, mit jelent az, hogy erdélyi magyar, hogyan alakult a történelem, és hol helyezkedik el mindez a mai térképen. Ezek a magyarázatok nem mindig egyszerűek, de szükségesek, mert a vendégek többsége nem rendelkezik előzetes tudással erről a világról.

Kérdésemre elmesélte, hogy

Ilyenkor előkerül a pálinka is, amelyet nem árul, inkább baráti gesztusként kínálja. Lázár Attila szerint ezek az alkalmak hozzák közelebb egymáshoz az embereket, mert ilyenkor nemcsak az étel, hanem az a közeg is megjelenik, amelyből az étel származik.

„Egy kalotaszegiből sose lesz japán” – fogalmaz, nem keserűen, inkább tényszerűen. Lázár Attila számára ez nem kudarc, hanem kiindulópont: abból dolgozik, ami megmarad, és abból, amit át lehet vinni. A beszélgetés végén sem nagy szavakkal zár, inkább visszatér az alapokhoz. Kert, főzés, az otthonról hozott tudás – ezek azok a pontok, amelyekhez ragaszkodik. A többi változhat, alakulhat, de ezek adják azt a keretet, amelyben a japán élet számára értelmezhetővé válik.