Turistaékszer az Adrián: Montenegró

A Dinaridák hegység festői szépségű oldalain több száz méteres vagy akár több kilométeres viaduktokkal és mintegy ötven alagúttal „színesített”, 250 kilométernyi montenegrói útszakasz után érkezik meg a turista a montenegrói tengerpartra. Kolozsvártól a mediterrán Ulcinjba vezető mintegy ezer kilométeres útszakasz legszebb, de ugyanakkor a legnehezebb része is a kétezer méteres mészkőhegyeken kacskaringózó országút. Miközben az utazó fölött több száz méter magas sziklaoldalak magasodnak, amikor lepillant a masszívnak egyáltalán nem nevezhető szalagkorlát mögé, ugyanakkora mélység van alatta is. Nem véletlen, hogy az életveszélyes szerpentineken mindenki betartja a sebességkorlátozást. Ha az embernek pechje van, egy teherautó vagy egy kamion mögött kígyózó, hosszú sorban kapaszkodik és ereszkedik a hegyoldalon. A mediterrán emberre jellemző nyugodtság és türelem az ország nagyobb részét kitevő hegyvidék lakóinak is a sajátja. Amikor például megálltunk a fiatal ország történetében legsúlyosabbnak számító román buszbaleset helyszínén – az alagútból hirtelen viaduktba torkolló országútról egy igen szűk, sziklaoldalba vájt mellékúton tudtam csak leparkolni –, az utánunk betérő helyi teherjármű sofőrje türelmesen, zokszó nélkül kivárta, amíg néhány perc múlva folytathatta útját valamelyik hegyi tanya fele. A román nagykövetség és az elhunyt több tíz romániai utas hozzátartozóinak adományából épített emlékmű a rengeteg virággal mementóként figyelmeztet minden arra járót, hogy a hegyi utakon csak egyszer lehet nagyot hibázni: a száz méteres mélységek fölött őrködő szalagkorlátok nem csak a busznyi tehertől, hanem nagysebességgel kisodródó kiskocsiktól is szertefoszlanak.

Ne bízz a GPS-ben!

Amikor olyan vidékekre indul az ember, ahol még nem járt, az első dolga megbízható térképeket beszerezni. Minderre ráerősít a Google-térképből kinyomtatható útvonaltervező, és hogy még biztosabb legyen a dolgában, harmadik opcióként bekapcsolja a műholdas helymeghatározó készülékét, a GPS-t. Hiába mondják a világot járt, tapasztalt sofőrök, hogy a GPS elsősorban arra jó, ha nagyvárosban lakcímet szeretnél megtalálni. Nem hiszel nekik, és bizony, meg is járod. Mint ahogy mi is egymás után kétszer lettünk a navigátor áldozatai Montenegróban, amikor a hegyek derekában kacskaringózó, de mégiscsak eléggé széles és biztonságos főút helyett pár tíz kilométerrel rövidebb hágót mutatott egy Andrijevica és Kolasin nevű városka között. A világnyelvekkel hadilábon álló montenegróiakat hiába is kérdeztünk a leaszfaltozott, egysávosnak tetsző, szűk hegyi út előtt, hogy járható-e: szerb nyelvű eligazításukból csak annyit sejtettünk, hogy mások is járnak erre kocsival. És elindultunk. Az első kilométer után érzett nagyon erős visszafordulási kényszer végül is két okból nem jött össze: a mély szakadék fölött kacskaringózó, bicikliútnak tetsző hegyi út annyira szűk volt, hogy lehetetlenség lett volna megfordulni, másrészt mögöttünk araszolt egy helybéli kis teherjármű, így a montenegrói sofőr biztató pillantásai mellett kapaszkodtunk fel a felhők közé. Valamiért abban reménykedtünk, hogy az út egyirányú, de hamar kiderült, hogy nem az. Szerencsére az első szembe jövő járművet olyan ember vezette, aki gyakran jár errefele, így közeledésünk zajára leállt az út egy-egy kiszélesedő padkáján. A helyi sofőrök végtelen nyugalma végül ránk is átragadt, mígnem valahol, a hegytető közelében össze nem futottunk egy másik erdélyi GPS-áldozattal, egy resicabányai fiatal párral, akik nálunk is jobban szörnyülködve mesélték hegyi kalandjukat. Mire a negyven kilométeres útszakaszt magunk mögött tudtuk, már csak a hegyről történő csodálatos kilátás élménye maradt meg beszédtémaként. A navigációs történet azonban ismételte önmagát. Ezúttal a főváros, Podgorica után a Balkán félsziget legnagyobb tava, a montenegrói-albán határ mentén húzódó Shkodrai-tó szélét átszelő, és a tengerpartra vezető, de a hegyeket elkerülő, és ezért sokkal hosszabb főútról vezetett le a GPS egy rövidebb útra. A jugoszláv időkben leaszfaltozott hegyi út az Albán Alpok innenső részének barátságosabb karsztvonulatain kanyargott le a tengerparti Bárba. Amint a hegytetőről megpillantottuk a Földközi-tengert, már nem volt kérdés, hogy jó helyen járunk-e. Az sem érdekelt, hogy még Montenegróban vagy már Albániában autózunk.

Tizennégy kilométeres strand

Akik kiskorú gyerekkel érkeznek Montenegróba – mint ahogy mi is –, azoknak az albán határ közelében fekvő, legdélibb üdülővároska, Ulcinj tengerpartja az ideális. A 293 km hosszúságú, zömében sziklás montenegrói tengerpart leghosszabb, összefüggő, 14 km-es tengerparti strandja ugyanis itt található. A montenegrói tengerpartra általában nem jellemző, lassan mélyülő partszakaszon nemcsak a szürke, finom homok az ideális, hanem a hegyipatak-tisztaságú tengervíz is, amely a reggeli órákban a legcsábítóbb. A mediterrán életmódra ráhangolódó turisták rendszerint későn kelnek, így aki nem rest, és szereti a reggeliben még langyos hullámokat, zavartalanul lubickolhat. Mivel nagyon hosszú a partszakasz, a más strandokon észlelhető zsúfoltság itt később sem idegesítő.

A 2006 júniusa óta népszavazással, a Szerb és Montenegró Államközösségéből békés úton kilépett, és európai uniós jóváhagyással függetlenné vált 625 ezer lakosú ország teljes tengerpartja arról árulkodik, hogy az altalajkincsekben és iparban szegény állam a következő évtizedekben a turizmusból szeretne megélni. A 2010 óta uniós tagjelölt Montenegró a régióban először vezette be hivatalos pénznemként az eurót, ezzel is idecsábítva az uniós tagállamok olcsóbb, de igényes ellátásra vágyó turistáinak százezreit. Akinek túl drága Horvátország és Görögország, az választhat Montenegró és az utóbbi néhány évben látványosan fejlődő, és Montenegrónál is olcsóbb albán tengerpart között. A régióba érkező nyugat-európai emberek többsége azonban inkább Montenegrót választja, és ez meglátszik a parkolók gépkocsifelhozatalán: sok az uniós, köztük elsősorban a német, osztrák, szlovák és lengyel kocsi, de egyre több a magyarországi is.

A tengerpartra leereszkedő hegyek sziklás oldalaiba épített Ulcinj a feltörekvő turizmus példaképe: minden talpalatnyi helyre vendéglátó házak, villák épülnek. A hegy eddig megközelíthetetlennek tűnő, bozótos lejtőin is sziklába vágott szerpentinek mentén épülnek az újabb és újabb negyedek. Fejlett nyugati ország jólétét sejtető építkezés folyik mindenfele: vendéglátónk szerint gyakran annyira telt ház van, hogy megfeledkeznek egy-egy előre lefoglalt apartmanról, de a becsöppenő vendég soha nem marad az utcán, mindig keresnek számára azonos színvonalú vagy a lefoglaltnál jobb minőségű szállást, a régi árban.

Nemzeti parkok paradicsoma

Montenegró nem csak feltörekvő tengerpartjáról híres. Négy nemzeti parkja turisták százezreit vonzza. A Skadarsko jezero, a Lovæen, a Biogradska Gora és a Dumitor Nemzeti Park az érintetlen természet szépségével hat az ide látogatókra. Akik sem a mélységtől, sem a magasságtól nem rettennek vissza, azok számára európai viszonylatban is egyedi élményt jelenthet a Durmitor Nemzeti Parkon átfolyó Tara kanyonja. Mélysége több helyen is eléri az 1300 métert, a hegyekről történő kilátás egyedi élményt kínál. A Tara folyó viaduktjai építészeti remekműveknek tekinthetőek. A Belgrád-Podgorica vasútvonalon történő közlekedés, ha lassúnak is tűnik, lélegzetállító szépségű helyeken viszi át a hegyi tájra kíváncsi turistát.

A 13 812 négyzetkilométeres Montenegró alig nagyobb, mint néhány erdélyi megye, azonban a csodálatos tengerparttal és lenyűgöző hegyekkel megáldott ország – megfelelő kormányzati stratégia mellett – hamarosan Európa egyik turistaparadicsomává válhat.