Parajdi szintváltások

Két hónapon belül befejeződik a kitermelés a parajdi sóbánya 1980-as években megnyitott új tárnájának hatodik szintjén, és egy szinttel lejjebb, 400 méter mélyen folytatódik a kitermelés. A vállalat kapacitása elérte a napi 700–1000 tonnát, de szezonban – azaz télen – az itt kibányászott sóra nagy a kereslet, olyan napok is vannak, amikor 2500 tonnát értékesít a bánya.

Hogy teljesíteni tudják a téli megrendeléseket, idényen kívül mintegy 10–30 ezer tonnás tartalékot gyűjtenek fel – magyarázza az irodájában Sebestyén József, a parajdi sóbánya főmérnöke. A parajdi sót jelentős részben csúszásgátlóként használják, az évente itt kitermelt 120 ezer tonna sónak legalább a felét az országos útügyi vállalat vásárolja meg, a másik részét – a tél milyenségétől függően 40–60 ezer tonnányit – magyarországi autópályákra, utakra szórják. Jelentéktelen mennyiségben állattartásban használt darabos sóként, valamint fürdősóként és sótégla formájában is értékesítik.

A geotérkép is csak „sejti”

2013-ban rekordmennyiséget – 148 ezer tonnát – értékesítettek, ám ez legfeljebb cseppjét teszi ki a mélyben rejlő sótengernek: a római korban kezdődött fejtések óta máig asótartaléknak legfeljebb 2–2,5 százalékát termelték ki. Ez évszázadonként egy százalékot jelent a parajdi földalatti sóbányászat kezdetétől eltelt mintegy 250 év alatt, igaz, a bivalybőrbe csomagolt és lovakkal felszínre vontatott korabeli módszerek óta jelentősen felgyorsult a bányászat.

A felszín alatt található hatalmas méretű sótest 2,7 kilométer mélyre nyúlik, kissé ellipszis alakú hengert formáz. Az óriási sótesten egymás alatt elhelyezkedő apró téglalapokként vannak feltüntetve a kitermelési szintek, de még így is jelentősen elnagyoltan, hogy szabad szemmel is látni lehessen – mutatja a geológiai térképen Sebestyén József, mielőtt útnak indulunk a legmélyebben lévő új kitermelési szint felé.

Lőszeres kocsi, száguldó bányászlift

Százhúsz méteres mélységig a turisták által is használt alagúton jutunk le a vállalat egyik tehergépkocsiján – a „lőszeres kocsin”. A bányában ugyanis robbantásos módszerrel végzik a kitermelést, 160 kilogrammnyi robbanószert visznek le egy-egy alkalommal a tárnába, amelynek falából 900 tonna sót robbantanak ki egyetlen „lövéssel”. Megnyugtató, hogy ezúttal üres az autó raktere.

A bányászok hatórás műszakban dolgoznak, előtte esznek, üres gyomorral nem is mehetnek a mélybe dolgozni. A turisták által látogatható szintről egy leágazás vezet a bánya kitermelési részlegére, ahol a vastag acélsodronyokon függő lifteket kezelik. Kissé ijesztő látni a vezérlőpult képernyőjén, ahogy gombnyomásra egy pillanat alatt elnyeli a sötétség a felvonót. Ennek ellenére beszállunk, bennünket is hasonló sebességgel szippant magába a mélység. A szűk bányászlift ide-oda mozogva zajosan száguld lefele a tömör sófalak között, az elemlámpa fényében csak pillanatokra villannak fel a lezárt és elhagyott szintek. A tárnák szerkezete egy tömbházéra hasonlít, csakhogy itt a „szobák” gyakran önmagukban is tömbház méretűek. Az óriási kamrák egymás alatt helyezkednek el, a szinteket 20 méter vastag fal választja el egymástól, a tartófalak is hasonlóan vastagok. Több száz méterrel a földfelszín és az irdatlan mennyiségű sótömeg alatt hátborzongató belegondolni abba, hogy ezeket a kamrákat robbantással alakítják ki. A bányában a nyolcvanas években volt egy robbantásos baleset, akkor három bányász életét vesztette, azóta azonban nem történt hasonló tragédia.

Tűz!

A „lövés”, azaz a só kirobbantása úgy történik, hogy a kamra falának alját mintegy húsz méter hosszan és két méter mélyen elvágják, majd lyukakat fúrnak bele, behelyezik a „lőszert”, a fojtást, és lerobbantják a tíz méter magas sótömböt – magyarázza kísérőnk, Kovács Károly váltásvezető az előző napi robbantás nyomait mutatva. A műveletet a lőmester végzi, részletes, rajzzal ellátott terv jelzi a robbanószerek számát, elhelyezését és összekötésének sorrendjét is. Egy lerobbantott sófal három váltásnak ad munkát, a sót homlokrakodókkal és kisebb szállítógépekkel hordják el. Noha az utóbbiak is több száz kilós teherbírásúak, a bányászok csak talicskának becézik ezeket. A sót a lift közelében egy hatalmas rácsra öntik, ahol a bányászok ütvefúróval addig darabolják a sótömböket, amíg azok át nem férnek a rostán. A feldarabolt sót 1–1,5 tonna teherbírású lifttel emelik a legfelső szintre, ahonnan teherautókkal szállítják a felszínre. Amúgy lifttel viszik le a mélybe a hatalmas erőgépeket is. Feldarabolva, ugyanis csak így férnek be a teherszállító liftbe. Láthatóan nem is az illesztéseknél vágják szét azokat, hanem ahol lehet és muszáj, lent pedig újra összehegesztik a monstrumokat.

Bányászok sótartója

A nehéz munkakörülmények miatt korán nyugdíjazzák a bányászokat. Húsz ledolgozott év után 45 évesen mehetnek nyugállományba – tudjuk meg Kovács Károlytól, aki már 19 éve dolgozik a bányában. Bányászcsaládból származik, az apja is a sóbányában dolgozott.

A munkakörülmények tekintetében a parajdi aranybánya a szénbányákhoz képest, ecseteli kérdésünkre egy parajdi bányász munkájának nehézségi fokát. Ez azonban nem volt mindig így. Régen egymást sem látták a munkagépek füstjétől. A technológia, a sókitermelés módja ugyan nem sokat változott, de a gépesítés sokat fejlődött. Több viszont a munka is, ugyanis miközben régen egy váltásban harmincan is dolgoztak, ma már csak tizennégyen, és a kitermelés volumene is sokat nőtt – magyarázza a bányász.

Az itteni só jó minőségű és olyan tömör, hogy hajón is szállítható, mondja, miközben azon viccelődünk, hogy a bányászok mennyit költenek konyhasóra. Egyébként semennyit. Hogy itt sóból nincs hiány, azt az egyik pihenősarok asztalán látott sótartó érzékelteti talán a legjobban: levelezőlap méretű a fadoboz.

Szörnykamrák

A bánya hatodik szintjén két hónapon belül befejeződik a termelés, a legmélyebb, majdnem 400 méterrel a földfelszín alatt található hetedik szintre gyalog is el lehet jutni. A bánya legmélyebb pontjára a felette lévő szint elhagyott, örök sötétségre ítélt kamráin keresztül egy elemlámpa fényénél sétálunk le. A csarnokok hangulata túlvilági, amit csak fokoz a tárnák monumentális falai közt folyamatosan morajló visszhang, amely a közeledő vihar hangjává vagy éppen mély hörgéssé torzítja a távolban dolgozó munkagépek vagy a lezúduló sótömbök zaját. A hatalmas sóbarlangok távoli végében néha izzó szempárok gyúlnak, és acélfogú gépszörnyek rontanak elő a porfelhőkből, hogy kősóval oltsák csillapíthatatlan étvágyukat.

A bányászlift ugyanolyan gyorsan röpít a felszín felé, mint korábban a mélybe. Enyhül a nyomás a fülünkben, a felszínre tartó turistabuszon a civilizáció zajaival együtt telefonjainkba lassan visszatér a térerő. Ruhánk porlepte, orrunkat még csípi a belélegzett sópor, de már selymesen simogatja a nagy kortyokban nyelt felszíni levegő.