Levél a múltból

Ugyanahhoz a nemzethez, mégis egy másik világba érkezik, aki Észak után Dél-Koreát is meglátogatja. A számok nem fejezik ki pontosan a lényeget, de azért adhatnak mankókat a megértéshez: a kommunista ország gazdasági teljesítménye a szabad piacra épülő országénak alig öt százaléka! Miközben északon a GDP 22 százalékát költik a világ egyik legnagyobb hadseregének fenntartására, Szöulban csak a nemzeti össztermék 2,8 százaléka jut erre a célra, az összeg mégis háromszorosa annak, amennyit Phenján katonai kiadásokra fordít.

A belvárosi szállodánktól néhány percnyi gyaloglásra van a vasútállomás, ahonnan a helyi gyorsvasút, a KTX szerelvényei is indulnak. Az ország délkeleti csücskében lévő nagyvárosba, a három és fél milliós Puszánba indulunk. A 450 kilométeres távot bő két óra alatt tesszük meg, útközben ingyenes drótnélküli netkapcsolatot használhatunk. A kalauz sem zavar fölöslegesen, táblagépén megnézi, hogy eladták-e a helyet, ahol ülünk, ha igen, nyilván a jogos tulajdonos ül ott, minek megnézni a jegyét. Ilyen körülmények között még a félezer kilométernyi napi ingázás sem lenne elképzelhetetlen.

Puszan, a menekültváros

Puszan városa volt az egyetlen nagyobb település, amely soha nem került az északiak kezére. Kim Ir Szen szovjet haditechnikával felszerelt csapatai 1950. június 25-én váratlanul támadtak a gyenge déli hadseregre, alig három hét alatt csaknem a teljes félszigetet elfoglalták. A benyomuló kommunisták elől menekülő lakosság Puszan környékére szorult, így nem csoda, hogy a város lakossága néhány hét alatt megötszöröződött. Ezer napig itt székelt az ország ideiglenes kormánya is – az elnök akkori rezidenciája ma háborús múzeum. A családjuktól elszakadt északiak a Negyven lépcsőfok elnevezésű helyen találkoztak egymással – az azóta felszámolt lépcsőt akkoriban elborították a cetlik, amelyeken az emberek szétszórt családtagjaik iránt érdeklődtek. A pénz és lakás nélküli menekültek a kikötőváros halpiacán próbáltak munkához és némi élelemhez jutni – erre az időszakra számtalan megrázó szobor emlékezteti a maiakat.

Az ENSZ csapatai szeptember közepén szálltak partra a kikötőben, hogy visszaszorítsák az északiakat. Erre egy szépen karbantartott temető is emlékeztet a város közepén – a nemzetközi beavatkozás 17 ország 40 ezernél is több halottjába került a hároméves háború alatt. A háború menetét egy másik partraszállás, az incsoni fordította meg. Douglas MacArthur tábornok jellemzően amerikai katonái a dagály és apály közti extrém magas, tíz méteres vízállásbeli különbséget kihasználva szálltak partra, és hátba támadták az északiakat. Nemcsak Szöult foglalták vissza, hanem bevették Phenjánt is, sőt, egészen a kínai határ közelében lévő Jalu folyóig kergették a kommunistákat. Ekkor Kína egymillió „önkéntessel\" beszállt a háborúba, így ők kezdtek előretörni. Apusztító öldöklés három esztendeje során akadt olyan település, amely 24-szer (!) cserélt gazdát, tönkrement az ország csaknem teljes infrastruktúrája. Amikor az 1953-as tűzszüneti megállapodásnak köszönhetően lényegében visszaállt az eredeti, 1945-ös határvonal, a két ország nagyjából ugyanolyan helyzetből, tragikus szegénységből indult, csak éppen 2,5 millióval voltak kevesebben.

A turistalátványosság

Telnek a napok az országban, és bárkivel találkozunk, leesik az álla, amikor meghallja, hogy  néhány nappal korábban északon jártunk. A délieknek nem hogy a másik Koreába, még a saját országuk  határmenti, demilitarizált övezetébe (DMZ) sem szabad belépniük, hacsak nem a sorkatonai szolgálatukat töltik vagy külföldi turistacsoportot kísérnek hivatalos tolmácsként. Mi bemehetünk, az újságírószövetség szöuli központja elől különbusz indul nemzetközi újságírókkal. CNN és CNBC a tengerentúlról, orosz, francia és japán hírtévék operatőrei és sztárriportterei indulnak átlesni Észak-Koreába, és krónikus hazudozónak néznek, amikor arról beszélünk, hogy egy hete még a másik oldalról mentünk be a határsávba.

Az első katonai ellenőrzőpont előtt állnunk kell: a buszt pontos időre várták, mi viszont túl korán érkeztünk. Civil jármű érkezik, aktivisták pakolnak ki belőle Kim Dzsong Un-portrét, spontán tüntetést szerveznek békét követelve a szomszédoktól. Amikor a buszról letódul a sok operatőr, a szónok belelovalja magát a mondanivalóba, a béke helyett már azt kívánja, a déli és az amerikai hadsereg azonnal pusztítsa el az összes észak-koreait, mert csak akkor lesz rend a félszigeten. Hülyék mindenhol vannak, vonom le a következtetést.

A DMZ-ben ENSZ-zászló alatt szolgáló amerikai katona kalauzol, most a barakkokba is bemehetünk – egy hete az északi oldalon ezt nem tehettük meg. A kettes számú ellenőrzőpontról megmutatja a kommunista propagandafalut, és arról beszél, Phenján komoly pénzt keres azzal, hogy turistákat hoz be az övezetbe pénzért. Kicsit később egy kilátón, ahol kíváncsi kínai turisták között lökdösődünk, hogy távcsővel átnézhessünk Észak-Koreába, büszkén meséli: évente 800 ezer turista érkezik ide, és több mint felük a Nagy Fal országából jön. Számolni kezdek: Szöulban legalább 150 dollárért kínálják az irodák a félnapos DMZ-túrát, így alighanem a határ innenső oldalán csinálják a nagyobb üzletet a megosztottságból. Ráadásul szuveníreket is kapni, a DMZ-s hűtőmágnes, kulcstartó és egyéb csecsebecsék mellett még a szögesdrót rozsdálló darabjait is eladják méregdrágán.

Hír a testvértől

A Koreai Veteránok Szövetségében három idős férfi vár ránk, akik a koreai háborúban harcoltak. Mindhárman északról származnak, egyikük egy kínai határ közelében fekvő településről. Mintegy ötven éven át semmit sem tudott a családjáról, bár egy ideje már rendszeresen ellátogathatott Kínába, hogy az oda menekülőktől vagy csencselni átjáró egykori honfitársaitól érdeklődjön. (A kilencvenes évek végén, a nagy koreai éhínség elején Phenján eltűrte, hogy a lakosság – és gyakran a katonák is – átjárjanak élelmiszerért a nagy testvérhez.)  Kitartását siker koronázta, rábukkant egy orvosra, aki hallott a testvéréről. Tőle üzent, és több hónap múltán válaszlevelet kapott Kínából. Előveszi a gyűrött papírlapot, megkérjük, olvassa fel nekünk. Már az első szavaknál, a megszólításnál elsírja magát, nekem is gombóc lesz a torkomban, pedig egy szót sem értek a koreai szövegből. Később lefordítják a megrázó üzenetet:

Szeretett Testvérem!
Óriási meglepetés volt hallani felőled! Megtudni, hogy életben vagy.
Azóta várom a napot, amikor újra találkozunk, és elmondhatjuk egymásnak, mi történt velünk az elmúlt ötven évben.
Édesapánk meghalt hetvenöt éves korában, édesanyánk is elment közülünk tavaly májusban. Az utánad következő öcsénk, Soo-Bok szintén meghalt.
Van kilenc gyermekem. Az első fiú, Son Chi-Jin, a második Chi-Hun, a harmadik Chi-Sung. Az első lányom In-Ok, a második Chu-Ok, a harmadik Am-Sam, a negyedik Sung-Hee, az ötödik Young-Sun, a hatodik Jung-Sun.
Annyi mindent tudnék írni neked, de rövidre kell fogjam.
Buzgón várom, hogy találkozzunk,
Testvéred, Kim Suk Hak
A hetvennyolc esztendős veterán, Kim Gjun Je esete nem egyedülálló: délen egymillió család iratkozott fel arra a listára, amelyen azok szerepelnek, akik valamit meg szeretnének tudni északon élő rokonaikról, és persze találkozni is szeretnének velük. A folyamat azonban több éve teljesen leállt.

Befogadók és frusztrációk

Az Egyesítési Minisztérium főosztályvezetőjénél, Kwang Bog Baenál arról érdeklődöm, hányan érkeztek eddig hozzájuk Északról, és mi történik azzal a nemzettársukkal, akinek valahogy sikerül kijutnia az országból, és jelentkezik Dél-Korea valamelyik képviseletén. „Közel 25 ezer észak-koreai menekült érkezett Dél-Koreába – válaszolja. – 2000 előtt alig ezren voltak, de aztán nőni kezdett a számuk. Két évvel később már elérték az évi ezres átlagot, és ez a szám 2006-ban megduplázódott. Az utóbbi években újra visszaesett a hozzánk érkezők száma, tavaly például alig ötszáz volt. Kim Dzsong Un hatalomra kerülése óta ugyanis megszigorították az országban a belső ellenőrzést, és a koreai–kínai határon is erősebb lett a kontroll. A kínai oldalon is szigorúbb a beérkező menekültek ellenőrzése. Mindezek következtében további csökkenésre számítunk. Amikor egy észak-koreai menekült segítséget kér valamelyik külföldi kirendeltségünktől, minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy biztonságban eljusson az országunkba. Minden északi menekültet befogadunk, aki nálunk akar élni, és amikor először belépnek az országba, tréningeket és tanfolyamokat szervezünk, hogy jobban megismerjék a dél-koreai életet. Egy ideig fizetjük a megélhetési költségeiket, szállást biztosítunk számukra, ingyenes egészségügyi ellátást, segítjük átképezni és elhelyezkedni őket. Aki egyetemre akar menni, ingyen tanulhat a déli oktatási intézményekben, mindent megteszünk, hogy sikeres életük legyen itt.\"

A hivatalnok arról nem beszél, de én tudom, hogy az északiaknak nagyon komoly beilleszkedési nehézségeik vannak az új világban. Pszichológusok szerint szinte mindegyik menekült szenved a paranoia valamilyen formájától. Kisebbségi komplexusaik vannak, mert képzetlenebbek mint a déli társaik, és nem szokták meg a kapitalista világ törvényeit. Egyszerűen képtelenek dönteni, frusztrálja őket, hogy egy fogkrémvásárlás is döntést igényel, hiszen tucatnyi márka sorakozik a polcokon. Nincs gyakorlatuk a pénzkezelésben, minden hatóságban ellenséget látnak, hiszen otthon így szocializálódtak. Számkivetettnek érzik magukat és hazavágynak, lelkiismeret-furdalásuk van az otthon hagyott családtagjaik miatt.

Remény a párbeszédre

A hazaindulásunk előtti napon az elnöki palotába, a Blue House-ba vagyunk hivatalosak. Életem legkomolyabb biztonsági ellenőrzésén esünk át, a mobiltelefonom kameráját biztonsági szalaggal ragasztják le, és a fémkapus ellenőrzés után a laptopomat a számítástechnikai osztály vizsgálja át. Minden kimeneti nyílást leragasztanak, és a találkozó után azt is ellenőrzik, írt-e a gép valamit azokban a percekben a merevlemezre. A február 25-e óta hivatalban lévő új elnök, Pak Kunhje külügyi és nemzetbiztonsági főtanácsadója fogad egy háttérbeszélgetésre. A miniszterhelyettes arról beszél, nem akarnak nukleáris fegyvereket a félszigeten, és minél hamarabb visszatérnének a tárgyalóasztalhoz a megbékélési folyamat érdekében. „Mi készek vagyunk segíteni a nemzettársainkon, mondja, Phenjánnak bíznia kell bennünk. Ha hajlandóak visszatérni a párbeszédhez, azonnal újraindítjuk a humanitárius segélyeket\" – jelenti ki búcsúzóul.

Betegségimport északról

A tapasztalat azt mutatja, hogy az északiak sokszor olyan betegségekkel érkeznek, amelyet Dél-Koreában gyakorlatilag már felszámoltak – erősíti meg az Eugene Bell Alapítvány vezetője, Stephen W. Linton is. Az amerikai származású férfi évek óta Dél-Koreában él, megtanulta a nyelvet, és humanitárius szervezetével 1995-ben kezdett el dolgozni a kommunista országban. Az egyetlen déli szervezet, amelyet mindkét kormány enged dolgozni Északon – igaz, Phenján amerikaiként tartja nyilván őket. 2007-től csak a multigyógyszereknek ellenálló tuberkulózissal (MDR-TB) diagnosztizált betegekkel foglalkoznak. Jelenleg nyolc kezelési központot támogatnak, vagyis a kommunista országban létező valamennyi ilyen központot. A halk szavú orvostól azt kérdezem, mekkora probléma a TBC északon? „Véleményem szerint a tuberkulózis a legnagyobb egészségügyi problémája az országnak – válaszolja. – A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején agresszív harcot hirdettek e betegség ellen, jelentős eredményekkel – még sok helyütt látjuk azokat a magyar orvosi eszközöket, amelyeket azóta is használnak a tuberkulózis gyógyításához, hiszen akkoriban Magyarország volt a legnagyobb támogatójuk ebben a küzdelemben. A szovjet blokk összeomlásával Észak-Korea gazdasága is gödörbe került, egyre kevesebb pénz jutott erre a területre.\"

Valamilyen gyógyszerük van még a hagyományos tuberkulózis gyógyításához, ha azonban ez a kezelés valamilyen oknál fogva sikertelen, nincs másik megoldásuk a problémára. Az egészségügyi világszervezet (WHO) támogatásának köszönhetően minden regisztrált beteg kap gyógyszert, de nem tudni, közülük hányan fertőzöttek a rezisztens változattal, így azt sem, valójában hány embernél hatástalan a kezelés. Évente 90-100 ezer adagnyi gyógyszerrel számolnak, a hagyományos betegség kezelése hat hónapig tart. Az MDR-TB kezelése 150-szer többe kerül, így jelenleg csak 500 beteg kezelését tudják vállalni, de valójában a rászorulók alig öt százalékára van rálátásuk. Egy ilyen beteg kigyógyítása legalább kétéves kezelést követel meg, és 5000 dollárba kerül.

A jelenlegi feszült helyzet egyelőre nincs hatással a munkájukra, hosszú távon azonban elbizonytalaníthatja a támogatóikat. Embereiket egyelőre fogadják Északon, a munka nem állt le. Egyszerre hat hónapnyi gyógyszert visznek ki, a déli kormány is engedélyezte, hogy behajózzák a szállítmányt: jelenleg ők az egyetlen olyan civil szervezet délen, amely szállíthat adományt északra. Mindkét kormány belátja ennek a fontosságát.