Elveszett Haller-emlékek nyomában

Fehér folt a Hallerek színes történelmében

„Sajnos, mi sem tudunk szinte semmit Zoltánról, sem a családi birtokról. Az államosítás egyetlen Hallert sem ért a faluban. Lehetséges, hogy a gazdaság már jóval azelőtt tönkrement” – bocsátkozik feltételezésekbe a család Marosvásárhelyen élő leszármazottja, Haller Béla. A tanár, aki egyben az erdélyi magyar történelmi családokat tömörítő Castellum Alapítvány elnöke is, határozottan emlékszik: apja soha nem emlegette a Segesvár melletti birtokokat, sem a fehéregyházit, sem a zoltánit. Bár azzal sincs tisztában, honnan származhat a falu eredeti neve, Haller biztos abban, hogy nem valamelyik ősétől. Még akkor sem, ha az udvarházat a falubeliek következetesen Zoltán gróf kastélyának tartják. Mint mondja, a családban – ahogy általában a nemes famíliákban – az uralkodót jelentő ótörök sultanból származó Zoltán nem volt túlságosan kedvelt név.

A kölcsönös tisztelet eredménye

A falu és a helyi jellegzetességek, hagyományok egyik legjobb ismerőjének a szomszédos Szászkézden tanító Gheorghe Mihai számít. Fiatalkorában Zoltánban kezdte tanítói pályáját, de a már negyven évvel ezelőtt összevont elemi osztályok mára teljesen elfogytak. Az a kevés gyerek, aki délutánonként a falu poros utcáin rohangál, délelőtt a szászkézdi iskola padjait koptatja.

Amikor évekkel ezelőtt a helyi önkormányzat eldöntötte, hogy megíratja Szászkézd és a hozzátartozó két kisebb település, Miklóstelke és Zoltán monográfiáját, a polgármester a középkorú pedagógust kérte fel az egyik fejezet megalkotására. Egyértelmű volt, hogy a tanítónak Zoltán jut, hiszen innen származnak szülei, nagyszülei, s ő maga is itt töltötte gyermekkora színe-javát. „Már gyermekként érdekelt Zoltán, grófja és udvarháza története – kezd bele mondandójába a Monografia comunei Saschiz (Szászkézd község monográfiája) című kötet társszerzője. – Órákig hallgattam az öregeket és a falu ortodox papját, amint a régmúlt időkről mesélnek. Tudom, a grófék – akik csak nyáridőben tartózkodtak Zoltánban – nagyon ragaszkodtak a falubeli románsághoz, tiszteltek és becsültek mindenkit. Különben ez kölcsönös volt, mindenki csak szépen nyilatkozott az utolsó Hallerekről. Én még ismertem azokat az öregeket, akik jól emlékeztek, hogy miután özvegy maradt, a grófnő itt ragadt, s gyakran sétált végig a falun a kutyáival. Lehetetlen volt észre nem venni, mert méltóságteljesen vonult végig az aranylánccal felkötött szemüvegével”.

Egyébként Gheorghe Mihai azt sajnálja, hogy kutatásai során nagyon kevés levéltári adatot talált a nemes családról. Ő maga sem emlékszik a kúria utolsó lakóinak a keresztnevére, de az egyedül maradt grófnőt mindenki csak egyszerűen Grofoaianak nevezte, azaz grófnénak – egy picit pejoratívabb vagy talán inkább mókásabb változatban. „Van egy hely az udvarház körül, amely róla kapta a nevét. De nem Hallernek hívják, hanem Grofoaianak” – neveti el magát a tanító. Gheorghe Mihai nagyapja sokat mesélt az érdeklődő unokáknak a pompásan berendezett udvarházról, a gondozott parkjáról és hatalmas gyümölcsöséről, ahol a több száz éves diófák katonákként sorakoztak. Mára alig három-négy maradt ezekből, a többit mind eltüzelték. Az Erdély bekebelezését követő agrárreform alkalmával a nemes család földjeinek egy részét kiosztották a falubelieknek. Gyermekként a tanító itt látott életében először emberi csontokat, miután kertészkedés közben egyik játszótársának édesanyja valami keménybe vágta a kapáját. Valamikor Zoltán központja nem ott volt, ahol ma van – véli a helytörténész, aki a négy régi temető létével támasztja alá állítását.

Aki még bálozott a „kastélyban”

A helytörténészben van annyi alázat és bölcsesség, hogy belássa: nem ő az, aki a legtöbbet tud a faluról. Nicolae Porához kalauzol, aki a maga 86 esztendejével nem csak a település egyik legtöbbet megélt lakójának számít; ő Zoltán két lábon járó lexikonja. Ha végtagjai már nem is a régiek, agytekervényei olajozottan működnek. A neveket, számokat, eseményeket csak úgy kapásból fújja, s csak akkor akad el, amikor a grófnőfejezethez érünk. De akkor is csak azért csuklik el a hangja és buggyan könnycsepp a szeme sarkában, mert mindmáig a sors és a magyar nemes asszony kegyeltjének érzi magát. „Ezt mind-mind tőle kaptuk – mutat körbe az udvaron. – Egészen pontosan a feleségem nagyanyja kapta ajándékba, mert annyira ragaszkodott hozzá a grófnő. Meg is hálálta az öregasszony, mert ő volt az, aki mindvégig a grófnő mellett volt, gondozta, majd eltemette”. Ana Bărdaş jókora telket kapott ajándékba, pont a falu szívében, ahova aztán férjével takaros házat húzott fel, és gazdaságot alakított ki. Fél évszázaddal ezelőtt sem számított kicsinek, mára viszont már hatalmasnak tűnik a megözvegyült öregnek. „Még tiszta szerencse, hogy finom borom van, s a faluban sokan vannak, akik szeretik látogatni a pincémet. Így, ha valamit mozdítani kell a házban vagy a kertben, jönnek és segédkeznek” – jelenik meg egy huncut mosoly az öreg arcán. Nem volt ő mindig ilyen botra szorult szerencsétlen, ahogy nevezi magát; fiatalkorában nem csak a munka égett a keze alatt, szívesen eljárt szórakozni is.

Pusztulásra ítélt romhalmaz

„Most már egy romhalmaz. Jöttek a kommunisták, tönkretettek mindent, épületet, kertet, családi temetőt. Előbb 1946–1947-ben oda szállásolták el az éhség elől menekülő szerencsétlen moldvai családokat, aztán beköltöztették a kollektív gazdaságot, a téeszelnök istállót épített melléje, s így, szép lassan az évtizedek alatt tönkretették a kastélyt”. Az embernek valóban sírva fakad a lelke, amikor beteszi a lábát a düledező épület elhagyatott udvarába. A barokk vonalú kapuépítmény már csak a múlté; ugyanúgy sok minden, ami a környék építészeti különlegességévé tette a kúriát. Visszaigénylő híján a Haller-kúria a ’89-es rendszerváltást követően is állami tulajdonban maradt. A falumonográfia szerint a kúriát jóval 1990 után a téeszelnök vásárolta meg potom pénzért, néhány éve azonban túladott rajta. A faluban azt rebesgetik, hogy valami idegen vette meg, de csak azt látják, hogy juhakolnak használja – még az egykori báltermet is. Ott jártunkkor egyetlen állat sem volt az udvarház területén, csupán az ember pusztító keze nyoma. Néhány évvel ezelőtt csakugyan egy távolról érkezőnek, egy írországi férfinek a fantáziáját és pénztárcáját keltette fel a „kastély”. Az új tulaj merész terveket dédelgetett: turisztikai látványosságnak szánta a főúttól alig húsz-harminc méterre fekvő udvarházat. Elképzelése szerint vidéki vendégfogadóként működtette volna, ahova főként nyugati turistákat vonzott volna. Egy ideje viszont eltűnt, a faluban senki nem látta.

„Amíg élt, a feleségem gondozta a sírját, de hét és fél éve ő is elment… . – szomorodik el ismét Pora bácsi. – Aztán amíg ki tudtam mászni a domboldalra, én tisztítgattam, de talán már csak akkor jutok fel oda, ha visznek.” Amikor felvetem, hogy segítsége nélkül is nekivágnék megtalálni a sírt, leint. A fejfa elkorhadt, nincs, aki kicserélje, a hantot benőtte a gaz, ne menjek, úgysem találom meg – beszél le az öreg. „Jó asszony volt Rozália, Isten nyugtassa” – teszi hozzá, s azt veszem észre, hogy ő az első falubeli, aki név szerint is ismerte azt, akit a zoltániak csak Grofoaiának neveznek. Mint ahogy az utolsó magyart is, hiszen esküdni merne, hogy az nem a 98 éves Kovács Lajos volt, ahogy a tanító állítja, hanem a megözvegyült neje, aki egy néhány hónappal túlélte. „Rozália néni volt az utolsó, de ha jól belegondolok, mégsem ő az, hisz néhány évvel ezelőtt a városról visszaköltözött a molnár lánya, Margaréta” – jut eszébe az öregnek.

Az utolsó magyar utáni fél magyar

Dan Margit, férje után Rădulescu, ötvenhárom esztendőn keresztül élt Brassóban, s csak azután tért haza a szülői fészekbe, miután párja távozott az élők sorából. A 84 éves hölgy a kozmopolita nagyvárosban töltött bő fél évszázad minden egyes jelét magán viseli. Életfelfogása, öltözködési stílusa, választékos beszédmódja, frizurája, sminkje könnyen megkülönböztetővé teszi falustársaitól. Arról nem is beszélve, hogy húsz esztendőt simán letagadhatna a korából. Érkezésemkor éppen egy kanál szódabikarbonát csúsztat le a torkán szénsavmentes víz segítségével, s mint mondja, ha külsőleg, az arcára is használná, az a kevéske ránc is eltűnne. „Amióta visszatértem falura és naturista életmódot élek, jobban érzem magam, mint fiatalkoromban. Addig hol itt, hol ott fájt, alig bicegtem” – újságolja örömmel, majd rövid bemutatót tart a lépcsőzésből. A tornácán töltött egy órácska alatt megismerem Margit molnár édesapját, Haller gróf bizalmasának számító vadász nagyapját, akit az uraság mindenüvé magával vitt, Bukarestben elhunyt bátyját, Nagyszebenben élő húgát, a tíz évvel ezelőtt távozott unokaöccsét, a ’89-es forradalom egyik misztikus figuráját, Ion Iliescu megbízható támaszát, a fehérsálas Dan Iosifot, a grófot és nejét, a házát megvásárolni szándékozó vállalkozó szomszédját, a szebeni ferences zárda apácáit és nem utolsó sorban a Yellow névre hallgató sárga macskáját. Ahogy telnek a percek és kerekednek a hol románul, hol magyarul előadott történetek, már-már az az érzésem, hogy évtizedes ismeretség köt a hölgyhöz. A bemutatott személyek mellett emlékek, szép és kevésbé kellemes élmények elevenednek fel. Ilyen volt például az is, amikor gyermekként megismerte a grófnőt. „Mindössze négyéves voltam, amikor először találkoztam vele. Apámmal sétáltunk a faluban, amikor megkívántam az almát. Édesapám azt mondta, belépünk a grófnőhöz és kérünk tőle, elvégre nagy gyümölcsöse volt. De a grófnő nem adott még egyetlen árva szem almát sem. Ez 1937-ben történt. Az apám attól a naptól kezdve soha többé nem lépte át a Hallerek küszöbét” – meséli a molnár lánya, s hangjából most is érződik a gyermeki csalódás. A keserű emlék dacára, amikor a Hallereknek akadt gondja, Danék nem fordultak el tőlük. „Nem sokkal a második világháború kitörése után, 1940-ben egyszer arra ébredtem, hogy szüleim és közöttem egy számomra ismeretlen fiatalember fekszik. Maradj csendben! – intett le anyám, majd a szívemre kötötte, hogy az égvilágon senkinek ne áruljam el, ki aludt azon az éjszakán nálunk. A grófék katonaköteles fia volt, aki éppen megszökött a hadseregből.” Margit akkor látta életében utoljára a Haller-fiút, s azóta sem tudta meg, merre vetette a sors, mi lett vele. A hölgynek mindössze az emlékek maradtak és néhány angol nyelvű könyv, amelyet a fiútestvére mentett ki a kúriából, amikor a háború után betörő kommunisták némi helyi segédlettel szétdúlták az épületet.

– állapítja meg Rădulescuné, aki lényegében semlegesként mond véleményt, hiszen apja környékbeli román, anyja atyhai székely nő volt, ő maga pedig csak tizenéves korában, a nagyszebeni zárdában tanulta meg anyanyelvét. Mint mondja, tiszta szerencse, hogy a fosztogató parasztoknak nem volt mit kezdeniük a könyvekkel, ezért a 15 esztendős bátyjának egy máig gondosan őrzött, ölnyi kötetet sikerült kimentenie.

Margit néni nem csak a Hallerek kisemmizése miatt érez mély ellenszenvet a kommunisták iránt. Pedig a vállalkozó apja is illegalista harcossá vedlett át, testvérbátyja pedig a központi bizottság egyik tagját vette el feleségül. „Azért nem mentem az orvosira, mert a szüleim azt akarták, legyek közgazdász, hogy én vezethessem malmunk könyvelését. Mire Szebenben elvégeztem a kereskedelmit, elvették a malmunkat. Férjhez mentem, ám ’69-ben rendszerellenes tevékenység miatt börtönbe vetették az uramat. Végül a sógornőm, a pártaktivista Benkő Rozália szabadította ki úgy, hogy másfél év után aláíratta Ceauşescuval az amnesztia kérvényét” – mondja a szebeni ferences nővérektől vallásos nevelésben részesült asszony. Olyannyira vallásosban, hogy egy adott pillanatban ő maga is apácai szolgálatba szeretett volna állni.

„Lánynevén” emlegetett falu

A Hallerek eltűntek, de mi lett Zoltánnal? Hogy lett belőle Vitéz Mihály? – ez a falu másik rejtélye. Legalábbis azok számára, akik tudják, hogy a két név között mindössze annyi az összefüggés, hogy mindkettőt nagybetűvel írják. „Nem a helyiek kérték a névváltoztatást, ők ma is Zoltánként emlegetik falujukat. Az impériumváltás után valamelyik hazafinak eszébe jutott, hogy egy olyan román falunak, amelynek a határában komoly csaták zajlottak, nem lehet magyar neve. Pedig nekünk semmi bajunk nincs a magyarokkal, szüleim, nagyszüleim, a feleségemnek a családja, szóval minden egyes öreg tudott magyarul. Én nem tanultam meg, mert nem volt kivel gyakorolnom” – mondja Pora bácsi.

Amikor Gheorghe Mihaitól is azt kérdezem, román emberként miért nem Mihai Viteazulként emlegeti a település nevét, megáll, rám néz és nyomatékosítva tudtomra adja: „azért, mert az Zoltán”. „Már az 1341-es dokumentumokban Zoltánként szerepel, így nevezi a helyi románság is. A Mihai Viteazu nevet a múlt század harmincas éveiben kapta, ám azon túl, hogy hivatalosan így hívják, senki nem nevezi így. Meg lehet kérdezni bármelyik helyit: hova valósi vagy? Tízből kilenc azt fogja válaszolni, hogy zoltáni”. A helytörténész pedagógus mindezt nem a magyar érdeklődővel szembeni esetleges hízelgésből tálalja ily módon, a község román nyelvű monográfiájában is következetesen a zoltáni megnevezést használja. Kutatásai alapján úgy tudja, a Kőhalomból, a szászokkal való egyezkedéséről hazatartó Károly Róbert magyar király volt az, aki bizonyos Zoltán nevű parancsnokának adományozta azt a területet, amelyen később megalakult Zoltán, Zoltendorf, vagy ahogy a szászok emlegették, Zultendorf. A település hat évszázadon keresztül a Zoltán nevet viselte. Az impériumváltás után viszont a faluba kerülő Eugen Bologa ortodox lelkész egyik első intézkedése a Zoltán név megváltoztatása volt. A pópa, aki több mint fél évszázadon keresztül szolgált a faluban, 1932-ben eljárta a központi hatóságoknál, hogy a falut kereszteljék Mihai Viteazura. A papnak egyetlen érve volt: a román uralkodó és serege állítólag 1600-ban végigvonult a falun. A vajda – akinek neve némi helyesírási hibával, azaz Mihai Viteazuként került ki a falunévtáblára – akkoriban még nem is sejtette, hogy erdélyi portyázásának 332 év múlva érik be a gyümölcse.

 Szucher Ervin