Centenárium Facebook-jelekkel és puliszkával

– csettint hunyorogva újdonsült ismerősöm, és továbbáll, mert az egyik mikrobusz besodródott az építőtelepre, nincs hova parkolnia.

„Magyar megszállás”

Jómagam szeretem Gyulafehérvárt, mert elbóklászom a magyar múlt hatalmas hagyatékában. Leszámítva a múlt században épült román katedrálist, minden épület a középkori magyar és osztrák múlt öröksége. Ezért is jár ide szép számban erdélyi magyar és magyarországi turista, ez Erdély egyik legrégebbi magyar városa. A város vezetősége a román, angol és német mellett magyar nyelven is nyomtatott ismertetőfüzetet és térképet a városról, de már elfogyott – mondja érdeklődésemre egy hölgy a vár turistairodájában, majd kezembe nyomja a román és az angol nyelvű változatot. Nem akarom elrontani a napomat, inkább nem nézek bele. De mégsem vagyok szerencsés, mert a nagy tumultusban hozzácsapódom egy Nagyszebenből érkezett középiskolai diákcsoporthoz, amely a római-katolikus székesegyház bejáratánál hallgatja vezetője tájékoztatóját. Már éppen továbblépnék, amikor a beszámolóból egy mondat üti meg a fülem:

Odébb egy gyulafehérvári magyar ismerősömmel találkozom, aki a várban dolgozik, és amikor elmesélem neki a hallottakat, legyint: a legtöbb román történelemtanár így gondolkodik. Ezt tanították nekik középiskolában és egyetemen, ezt mondják tovább a diákjaiknak. Arról is mesél, hogy a román gyerekek azért meg szokták kérdezni a tanáruktól, hogy melyik a legrégebbi román épület, és ilyenkor a pedagógusok a megközelítőleg kétezer éves római kori Apullum várat említik …
Mielőtt riportalanyomat, Marton József pápai káplánt, egyetemi professzort megkeresném, benézek a székesegyházba. Mátyás király édesapjának, Hunyadi János törökverő hősünknek a szarkofágján magyar nemzeti színű koszorúk állnak magyar turisták jóvoltából. Amikor pár hónapja erre jártam, egy magyar hölgy mesélte, hogy

A templom gondnoka pedig olykor napjában többször is visszahelyezi a magyar koszorúkat. Van, akit a magyar egyház felségterületén is sért a történelmi valóság. Ettől persze nyugodtan érezhetné románnak Hunyadi Jánost a románság, csak hagyja meg nekünk a lehetőséget, hogy mi magyarnak tartsuk.

A gyulák elfeledett sírja

A betegségéből éppen felépülő egyháztudós a Batthyáneum szomszédságában fekvő egyházi lakásában fogad, és egy órán keresztül beszélgetünk a város múltjáról. Hallgattam őt már turistavezetőként is: nagy tudású, a történelmet megszállottan szerető ember, aki Gyulafehérvár minden apró zugának ismeri a történetét. Így azt is tudja, hogy a több hullámban megejtett ásatásokkal hol és mit fedeztek fel, illetve hol és mit temettek vissza. Mert a föld megnyitása nagy meglepetéseket tartogathat azok számára, akik az ezeréves magyar múltról legszívesebben nem szereznének tudomást. Márpedig bármilyen gyulafehérvári ásatás csak azt hozhatja felszínre, amivel amúgy a román történészek is tisztában vannak, de a hivatalos történelemszemléletükkel össze nem egyeztethető tényeket inkább elhallgatják.
Marton József többek között arról mesél, hogy a mai székesegyház szomszédságában, a régi templom több éves feltárása során hatalmas tömegsírt találtak. Mivel a középkorban rendszerint a templomok körül temetkeztek, ez természetes jelenség is lehetne. Az viszont már nem az, hogy a hír hallatára az ortodox püspök azonnal kiment kísérettel beszentelni a „román ortodox csontokat”, holott nagy valószínűséggel egy román sem volt az elhunytak között. „A vízaknai szászok által megtámadott magyar települések 1277-es tömegmészárlásának a maradványait rejti a gyulafehérvári vár földje a katedrális előtt. Az ide menekülők közül mintegy kétezer ember lelte halálát a várban” – magyarázza a teológus.
De nem csak ebben érhető tetten a párhuzamos magyar–román történelemírás. Mintegy tíz éve

a sírokból keresztény jelképek is előkerültek, hiszen akkor már Zombor gyula megkeresztelkedett Konstantinápolyban, és megkapta a Stefanos, vagyis az István nevet 952-ben. A gyulák sírjának feltárása történelmi szenzációnak számíthatna, de eddig egyetlen tudományos írás sem jelent meg róla. A román történészek az egyház szűkebb vezetőségének is megmutatták a feltárt sírokat, jelezve, hogy egyértelműen magyar népvándorlás kori leletek ezek, a kolozsvári Zápolya utcában feltárt sírokhoz hasonlóak. Marton József úgy tudja, a felfedezésről rövidesen tudományos beszámoló születik. Gondolom, előbb véget kell érnie a nagy egyesülési ünnepnek, hiszen e fesztivizmusba nem illik „belerondítani” egy magyar hírrel.

Magyar fejedelmi segítség

Bármekkora csinnadrattával is kerüljön sor a gyulafehérvári ünneplésre, azt azért nem lehet elfeledni, hogy az „ősi román városba” a magyarok erdélyi megjelenése után legalább ötszáz évvel később jegyzik fel az első román jelenlétet: néhány ortodox szerzetesnek a 16. században építenek kolostort. Marton professzor szerint ez a kolostor hosszú ideig állt, mígnem a Ceausescu-rendszerben el nem tüntették, és helyébe egy impozáns templomot emeltek. Az építők szerint a régi kolostor hű mása ez, ami nyilván nem igaz.

Mint ahogy az is történelmi valóság, hogy a Báthoryakkal szemben lázongó székelyek segítségével Gyulafehérvárt elfoglaló Vitéz Mihály semmiféle román egyesítést nem ért el. Vendéglátóm szerint a fejedelmi kancellária Vitéz Mihály rövid uralkodása alatt is minden hivatalos iratot magyar nyelven bocsájtott ki, és a román történészek állítása ellenére a „román országrészek” egyesítőjeként számon tartott Mihály nem baráti beszélgetésre ment Moldvába, hanem rablóhadjáratban pótolta az uralkodásához szükséges kincstári javakat.

Miközben a polgármesteri hivatal is perben áll több történelmi épület tulajdonjoga miatt a katonássággal, amely a rendszerváltás óta tartó három évtizedben nehezen vonul ki a várbeli épületekből.
Gudor Botond református esperes, gyulafehérvári szórványlelkész szerint a helyi magyarság tisztelettel, de kissé távolról szemléli a centenáriumi előkészületeket, a mindent elöntő fesztivizmust, ami a katolikusoknak sajnos nem adatik meg, mert a vár lakóiként ők akarva-akaratlan részesei ennek.
Miután egy nagyobb ünnepség keretében a centenárium kapcsán a magyar egyházakat is meghívták püspökségi szinten, kérdés volt, részt vegyenek-e. Végül is elfogadták a meghívást azzal a feltétellel, ha ők is elmondhatják véleményüket, amit a román vendéglátók elfogadtak. A református egyházat képviselő Gudor Botond gratulált az ünneplőknek, ugyanakkor beszédében felsorakoztatta azokat az érveket, ami miatt a magyarság nem tud együtt ünnepelni a románsággal. Az elmúlt száz év magyar sérelmei hosszú listát tesznek ki. „Végighallgatták mondandómat, és meglepetésemre a beszélgetések során megjegyezték, hogy panaszaimat diplomatikusan fogalmaztam meg, és a megállapításaim helyesek” – magyarázza a református lelkész, aki eredménynek tartja, hogy nem passzív ellenállással viszonyulnak az eseményhez, hanem aktív részvétellel és párbeszéddel.
Gudor Botond az előkészületekben csak kapkodást és túlhajszolt fesztivizmust lát. Amit súlyosbít, hogy olyan emlékművet akarnak felavatni december elsején, amely a románságot is megosztja.

Az emlékműtől a várban található ortodox katedrálisig haladó új üveghíd pedig szintén sokak számára vitatható beruházás.