Az ünnep, amikor minden a helyére kerül

A korán sötétedő decemberi napon tanácstalanul araszolunk a gépkocsival Mezőbergenyében. Nem látjuk az iránytűként szolgáló református templomot, így nem találjuk a lelkészcsaládhoz sem az utat. Egyszer egy elemlámpás kislányt látunk, aki gyorsan szétnéz és átmegy az úton előttünk, s eltűnik a sötét mellékutcában. Nem nekünk világított, de minket is hazavitt a lelkészcsalád legkisebbje, a harmadikos Anna.

A tágas konyhában Domahidi Béla és felesége, Emese fogad, kissé szabadkozva, mert „semmi különös és érdekes nincs a mi karácsonyainkban”. A lelkész egy kis gyertyatartót hoz és máris a pislákoló láng társaságában ülünk, s várjuk, hogy a házi burjánokból főzött tea átmelegítsen. A szobából Sára és Kata muzsikája szűrődik ki, épp próbálnak, hiszen az ünnepekkor mindig több fellépésük van. Édesanyjuk csellista a Marosvásárhelyi Filharmóniánál, de ő már ünnepekkor nem koncertezik, évek óta a családjával, a gyülekezettel ünnepel. Tehetségét és zeneszeretetét örökölte mind a négy lány: a legnagyobb, Zsuzsa, Kolozsváron egyetemista, Kata most készül az érettségire, Sára 14 éves, míg a kis Anna kilenc, mindhárman művészetis diákok. Számukra az adventi várakozáshoz a zene mellett a lecsendesedés is hozzátartozik. A tévé bekapcsológombjához egy gyertya kerül, jelezve, hogy most más a fontos.

Édesanyjuk, miközben a párolgó teát tölti, felidézi, hogy számára minden karácsony összekötődik a gyermekkori tepertős pogácsa és töltött káposzta illatával. „Én nem készítem ezeket a finomságokat, mégis minden készülődés során eszembe jut, hogy gyermekkoromban ez a két meghatározó illata volt a karácsonynak. Szívesen emlékszem arra is, hogy Aranyospolyánban a középgeneráció erős húzóerő volt, mindig ők jártak kántálni.” A régi nagy kántálások emléke is kísér minket – teszi hozzá férje, Béla. Mindketten lelkészcsaládban születtek és nőttek fel, így életük még szorosabban kapcsolódott a templomhoz és a gyülekezeti szokásokhoz. Most szülőkként, de lelkészházaspárként is készülnek és felkészítenek gyerekeket, fiatalokat az ünnepre. „Peteken a templomban nem volt fűtés, gyermekként sapkásan mondtuk el a karácsonyi verseket, úgy énekeltünk. Később, amikor édesapám Somosdra került, s hallotta, hogy a helyiek kissé világi rigmust mondanak karácsonykor, ő maga írt egyet. S a somosdiak most is ezzel kántálnak. S én is minden karácsonykor ezzel is köszöntöm a családom” – meséli, s nem kell sok biztatás, hogy velünk is megossza a rigmus első szakaszát: „Próféták hirdették évszázadokon át, hogy Isten elküldi a világ Megváltóját. S amikor az időt alkalmasnak látta, egyszülöttét, Jézust küldte a világra. Örültek a pásztorok, s a keleti bölcsek, akik a gyermeknek ajándékot vittek. Minden karácsonykor erre emlékezünk, s Istennek Krisztusért hálát zengedezünk. Ezt hirdetjük most is itt e ház népének: Jézus megszületett, s velünk örvendjenek. Fogadják szívükbe az égi vendéget, hogy nyerjenek érte Istentől kegyelmet. Legyen Krisztus által igaz karácsonyuk, örömük, békéjük, szívünkből kívánjuk. Éljen”. Éljen! – kiáltják édesapjukkal együtt az asztalhoz telepedett nagyobb Domahidi-lányok.

Kata mosolyogva meséli, hogy a kis versike meghallgatása már a lecsendesedés pillanatához tartozik, de addig bizony igen nagy jövés-menés van náluk karácsonykor. Hiszen egész nap kántálók jönnek, s illendően kell fogadni a bándi cigány közösség énekeseit is. De az idősek csomagjait is aznap hordják ki, édesapjuk a istentiszteletekre készül, s közben a családi karácsonyra is elő kell készíteni sok mindent. „A készülődéshez hozzátartozik, hogy a frissen sült, melegen illatozó tésztából szabad enni. Valamennyit belőle fel lehet falni. Nem mind, de azért jó rájárni, s ezt mindenki szereti. Az angyal mindig este jön, miután mi, gyermekek átmegyünk a szomszéd nénihez kántálni. Hazajövünk, s a konyhában várakozunk, hogy végre a becsukott ajtó mögött megpillanthassuk a karácsonyfát és a kis ajándékokat. Volt olyan szenteste, amikor épp vendégek voltak, vagy kántálók jöttek be, s mi már alig bírtuk kivárni, hogy bemehessünk a szobába, s közösen álljuk körbe a feldíszített fát” – mondja Kata, s Sára kiegészíti őt: a nagy felfordulásban mindig elkövetezik az az idő, amikor pár perc erejéig körbeálljuk a fát, énekelünk, kibontjuk az ajándékokat, s együtt vagyunk. A meghitt pillanatok lecsendesítenek az egész napos rohanás után”.

Minden évben van egy kis idő amikor csak maguk vannak, a sötét szobában körbeállják a csillogó karácsonyfát, több szólamban karácsonyi dalokat énekelnek, s készítenek pár fényképet is. Felcsendülnek a klasszikusok: a Csendes éj, a Pásztorok, pásztorok, de más dallam is. Fontos az ének – mondják kórusban. Az is hozzátartozik a karácsonyhoz, hogy felhívják a nagymamákat, nagynéniket és telefonon keresztül „felkántálják” őket, így is örömet szerezve.

Ma már a nagylányok váltak angyalokká, s mindhárman odafigyelnek arra, hogy kishúguk, Anna, minél több ideig maradjon a csodálatos angyalvárás időszakában. „Most, hogy Zsuzsa nagylányunk nincs itthon, még jobban várjuk a karácsonyt, hogy újra együtt legyünk, most ő az angyal, aki hazajön, s rendet teremt a lányok között, ünnepekre. Szeretem, hogy itt legyenek mellettem, mint csibék a kotló mellett. Akkor minden a helyére kerül” – mondja az édesanya, megsimogatva a legkisebb, Anna buksiját. – S az ünneplés, ajándékozás, gyülekezeti alkalmak, a sziporkázó hangulat mellett fontos nekünk az is, hogy átadjuk a karácsony igazi lényegét, útravalóul gyermekeinknek. Hogy legyen, amit ők is magukkal vigyenek, s belőle erőt merítsenek.”