„Ha nem foglalkozunk a gyerek lelkével, hogyan várjuk el, hogy jól tanuljon? – Vass Vilmos „a pedagógia lelkéről”

Az első igazi megérzés, hogy a lelki tényezőknek óriási a szerepük, a ballagás napján jött el. Az első osztályommal másodikban a napköziben kezdtem és nyolcadikosként ballagtattam el őket. A szülői közösség vezetője fölolvasott nekem egy verset, amelynek minden versszakát egy-egy szülő írta. Már ekkor könnyes lett a szemem – de aztán előállt az egyik tanítványom egy plüss Miki egérrel, és azt mondta: „Vili bá ezzel fog ballagni.” A korabeli fotókon jól látszik, hogy egy plüss Miki egér viszi büszkén az első osztályát.

Ezek a gyerekek – akik ma már jóformán csak chatelve kommunikálnak a digitális térben – annyira vágynak arra, hogy valaki valóban emberként forduljon hozzájuk. Tapasztalatom szerint elég egy nap – nem a tanórán, hanem azon kívül – megkérdezni: „Hogy érzed magad? Látom, hogy bánt valami.” Vagy épp az ellenkezőjét: „Látom a szemeden, hogy örülsz.” Ezeknek az emberi gesztusoknak egyre nagyobb a szerepük. Több mint egy évtizeddel ezelőtt, egy nagy magyarországi oktatási fórumon elmondtam: ha nem foglalkozunk a diákok lelkével, hogyan várjuk el, hogy jól tanuljanak? Nagy tapsot kaptam. De itt nem álltam meg – folytattam egy mondattal, amelyre megállt a levegő a teremben: „Ha nem foglalkozunk a pedagógusok lelkével, hogyan várjuk el, hogy jól tanítsanak?”

• Egy évig oktattam a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképzőben,
• tanítok a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen is, ahol a képzési programok tervezéséről és menedzseléséről tartok kurzust az összes tanárszakos hallgatónak.
• Régi kapcsolatom van a Romániai Magyar Pedagógus Szövetséggel is, több mint két évtizede, Erdély különböző területein előadásokat, továbbképzéseket tartok.

Kitűnő hallgatókat, kollégákat ismerhettem meg.

Az olvasók azt jelezték vissza: ez az a pillanat, amikor valaki a saját életét is „újraolvassa”.

korábban írtuk

Hamis illúziót is ad az agyat elkényelmesítő AI – Vitus-Bulbuk Emese pszichológus a gyerekek lelki gondjairól

Annak hamis illúzióját adja az agyat egyre inkább elkényelmesítő mesterséges intelligencia (AI, vagy magyarul MI), hogy személyesen kapcsolódunk valakihez – fejtette ki a Krónika megkeresésére Vitus-Bulbuk Emese kolozsvári pszichológus.

– Az interdiszciplinaritás is fontos szerepet játszik a könyvben. Miért?

– A pedagógia attól él és attól lesz dinamikus, hogy nyitott és figyel más területekre. Hozok példákat többek közt az irodalomból, a pszichológiából, az idegtudományból, a gasztronómiából, a sportból, a közgazdaságtanból, a művészetekből.

Nem véletlen, hogy az ajánlók között van Gyarmathyi Éva egyetemi tanár, klinikai és neveléslélektani szakpszichológus, Kepes András újságíró, de ajánlja orvos, sportriporter, festőművész–fizikatanár és kreatív séf is. És korántsem csak pedagógusoknak szól, hanem mindenkinek, hiszen valamiképpen mindenki kapcsolódik nem is munkájában, de lelkében – a pedagógiához. Az oktatáshoz mindenkinek van köze – vagy azért, mert csinálja, tanít, kutat, vagy azért, mert gyermeke, unokája van. Vegyük komolyan, hogy a társadalom is folyamatosan tanul, nem véletlen Bruner kulturalista álláspontja:

A könyvről azt jelzik vissza, hogy alig lehet letenni. Mindenkinek jó szívvel ajánlom, aki az emberi kapcsolatok és az emberi tényezők iránt érdeklődik – mert innentől kezdve ez a könyv messze túlmutat az oktatás világán.

Ugyanakkor a könyvnek missziója is van: megteremteni a narratív neveléstudomány alapjait. Létezik már narratív pszichológia, a narratív közgazdaságtan – itt lenne az ideje a narratív neveléstudomány megteremtésének is. Amellett egyébként, hogy ahogy írom az utószóban is, háromfajta írása van az embernek. A hallgatóim nagyon jól ismerik a „muszáj-írást”. Ők ezt úgy hívják, hogy beadandó.

A másik írástípus az örömírás – a könyvem írása igazi örömírás volt. Aki olvassa, annak számára kiderül, hogy a könyv lélekből született. A harmadik fajta írás a nehéz írás, esetemben például, amikor egy-egy nehezebb pillanatban kellett beszédet mondanom. A könyv írása mindenképp örömírás volt.

Aztán hatodikos lett az osztályom. Megvásároltam egy könyvecskét VIII. Henrik király udvaráról, amelynek hátoldalán egy bakelit lemez volt korabeli zenével. Kitaláltam, hogy játsszuk el a királyi udvart – ma ezt projektoktatásnak neveznénk. Titokban reménykedtem, hogy én leszek a király, hiszen én vagyok az osztályfőnök. Az osztályom azonban közölte: nem én leszek VIII. Henrik, hanem a kicsit nagyobb darab Peti. Nekem első körben semmi szerep nem jutott. Kissé elszontyolodtam.

Aztán rájöttem: az előző évek alatt olyan viszony alakult ki köztünk, hogy ez természetes. Megcsináltam a szerepemet, eljátszottam az udvari bolondot. A szülők fotóztak, a gyerekek reggel hétkor jártak be az aulába próbálni. Ma ez nehezen elképzelhető. Megvannak a felvételek, ahol beöltözve játszom az udvari bolondot. Lehet, hogy épp ennek volt köszönhető a vers a szülőktől – és a plüss Miki egér a ballagáson.

– Tehát akkor levonható a következtetés, hogy attól, mert egy pedagógus elvállalja az udvari bolond szerepét, nem csorbul a tekintélye? Hogy a tekintély nem a hierarchián múlik?

– Nagyon régóta nem hiszek a hierarchiában az osztályteremben. Ma ezt partnerközpontúságnak hívják – én ezt a szót nem szeretem, de a lényeg ugyanaz. Egy amerikai tanár írta több mint egy évtizeddel ezelőtt: annyi minden változik az oktatásban, de egy dolog évszázadok óta erős bástya, és ez a tanár–diák kapcsolat. Aminek a kulcsa a kölcsönös tisztelet, az odafigyelés. Egy legutóbbi osztálytalálkozón, 30 évvel az iskola után, az egyik volt tanítványom azt mondta: azt becsülte bennem, hogy emberként viselkedtem velük. Egy másik hozzátette: nem tudja, hogy csináltam, de mindenki úgy érezte, hogy odafigyelek rá.

Ebben a folyamatban a narratív gondolkodás jelentősége is hangsúlyt kap. Kitűnő könyv a témában A narratív agy – Miért gondolkodunk történetekben? (szerzője Fritz Breithaupt; a könyv magyarul 2024-ben jelent meg a Typotex Kiadónál, alapgondolata, hogy az emberi elme természetes működésmódja a történetekben való gondolkodás. Szerinte nem csupán regényeket és filmeket értelmezünk narratívák segítségével, hanem saját életünket, döntéseinket, kapcsolatainkat és emlékeinket is történetekké rendezzük – szerk. megj.) A szerző azt állítja, hogy valójában Homo narrans-ok vagyunk. Tehát amióta az emberiség történetét meséljük, írjuk, azóta tulajdonképpen ezek a történetek szerves részeit képezik az életünknek, erősítik az emberi kapcsolatainkat, gazdagítják személyiségünket. Ezért is épül történetekre a könyvem.

• Vass Vilmos életrajza, tanulmányai és egyéb írásai is megtalálhatók a vassvilmos.hu oldalon.