Újabb tagot ünnepelhet Kolozsvár százas klubja. Mintegy ötven rokon és ismerős jelenlétében ünnepelték Sándor Albert, Albi bácsi századik születésnapját, aki viszont már a tavaszt, a séták idejét várja.
Korához képest egészen fiatalos hangon szólal meg, de szinte szabadkozva mondja: „Régebben nem volt ilyen süket hangom, azt hiszem, az a baj, hogy túl sokat ülök benn. Nyáron többet mozgok, de így, télen már jobban oda kell figyelnem. S ha néhány napig csak ülök és tévét nézek, bizony megfakul a hangom. De hallom ezt a sok szerencsétlenséget, s inkább szót fogadok Rudiéknak, ilyenkor nem nagyon mozdulok ki a házból.”
Mert a csúszásveszélyes idők elmúltával Albi bácsi (portrénkon) naponta sétára indul. A Monostori negyedben felül egy olyan buszra, amely körbejárja a várost, többnyire kilenckor indul, délre már otthon is van. Közben le-leszáll, két-három állomásnyit sétál, aztán visszaül a következő buszra. Emberek között lenni, az a legfontosabb, mondja.
Több mint 70 esztendeje él Kolozsváron. Politikai kurzusok, parancsuralmak és reményt fakasztó idők váltogatták egymást, de semmi sem csorbíthatta a városa iránti ragaszkodását. „Kolozsvár nekem az életem. Szeretem” – mondja olyan tisztasággal, hogy a nagy szavak szinte világteremtő természetességgel csengenek.
A Nyikó mentén, a Székelykeresztúrtól 13 kilométerre fekvő Nagymedeséren született 1914. december 7-én. Tízéves koráig otthon őrizte a cseresznyét, az állatokat, iskolába járt, 1927-ben viszont nagyot fordult vele a világ. Miután a magyar világban még csendőrként működő egyik falubelije végigszenvedte az impériumváltás minden tortúráját, majd felesége szülőhelyén, Vízaknán telepedett le, és dolgozott cipészmesterként, Medesér néhány szegényebb sorsú gyermekét magával vitte szakmát tanulni. Köztük Albit is, aki hat esztendőn át volt mellette cipésztanuló, aztán segéd.
A sors furcsa fintora, hogy bár soha nem volt fegyveres román katona, munkaszolgálat közben, Iaşi mellett, tankakadályok ásása közben érte a ’40-es második bécsi döntés. Vonatra ült, Brassóba utazott abban a hitben, hogy édesanyja és nővére még mindig ott élnek, dolgoznak. De csak a testvérét találta ott, édesanyja már hazatért Medesérbe. A hivatalosságok tőle is megkérdezték: marad Romániában, vagy haza akar menni? Akart bizony, néhány nap múlva Kökösnél át is adták őt a magyar hatóságoknak.
„A telet otthon töltöttem, sok mindent csináltunk, főleg kultúrát, színdarabot, bálokat. Udvarolni is kezdtem, de nem volt szerencsém vele. Hál’Istennek anyám és a nővérem meggyógyult, de a lányt elvitte a tífuszjárvány. Így aztán összeszedtem magam, 1941 márciusában megérkeztem Kolozsvárra. Előtte jártam már itt egyszer 1929-ben, két hétig, itt élt egy nagybátyám, kapus volt az unitárius kollégiumban, őt látogattam meg.”
Ezúttal is a nagybácsinál szállt meg, de nem sokáig, mert azonnal felvették egy Farkas utcai cipészüzembe, keresethez jutott, el tudta látni magát. A magyar világ vége is ott érte, pedig időközben az üzem zsidó tulajdonosa eltűnt valamelyik szállítmány mélyén. Aztán iparengedélyestől átvett egy másik műhelyt, a fiatal zsidó tulajdonosnak sikerült Amerikába menekülnie. Az 1949-es államosítás azonban ezt is elsodorta, s a fiatal Sándor Albert egyik pillanatról a másikra arra ébredt, hogy ugyanabban a műhelyben, ugyanazokkal a szerszámokkal immár szövetkezeti tagként keresi a kenyerét. Azt mondja, soha nem érdekelte, mi van a politikával, s ez bizonyára derekasan hozzájárult ahhoz, hogy a kommunista érában is derűsen vegye az akadályokat. No meg az is, hogy szakmai tudását minden rendszerben elismerték. A Solidaritatea cipészszövetkezetben 27 éven át dolgozott mesterként, majd váltásvezetőként. Miután 1967-ben átköltöztek az újonnan épült szövetkezeti székhelyre, egész emelet tartozott az irányítása alá, a felsőrészkészítő részleg közel 130 embere. „Igazi nagyüzem volt, havi 2000 pár cipő” – mondja ma sem titkolt büszkeséggel. Mégis nyugállományba vonult, amint 1974-ben elérte a nyugdíjkorhatárt. „Megélünk a nyugdíjunkból, elég lesz az nekünk, mondta a feleségem, s én ezúttal is hallgattam rá. Végleg letettem a suszterájt” – idézi fel a döntés pillanatát, s csak később derült ki, hogy a bal szeme látásának elvesztése is sokat nyomott a latban. A gyerekek – két fia és lánya, mai mindennapi gondozója – már sínen voltak, a kor azonban további feladatokat rótt a friss nyugdíjas Albi bácsira. „Én voltam a nagy család beszerzője, mennyi hajnalon álltam én sorban az üzletek előtt...” – emlegeti fel, de azt sem áldozatként, sokkal inkább büszkeségre okot adó teljesítményként.
A kultúra, a dalárda, a színház végigkísérték az életét. Anno szabad bejárása volt a város mindkét színházába, operájába, hiszen ők csinálták a cipőket az előadásokhoz. De a pénzt sem sajnálta rá, 16 éven át volt bérletese a magyar színháznak, s a Csárdáskirálynő moszkvai diadalmenetét úgy idézi fel, mintha maga is ott fürdött volna a tapstengerben. Azóta, ha Pesten jár, első dolga elmenni a Kerepesi úti és a Farkasréti temetőbe megnézni azoknak a színészóriásoknak a sírját, akik hajdan Kolozsváron is felléptek.
A város bizton számíthat Albi bácsira: a Borháncs, ahová különösen szívesen jár, az út közepén magára maradt Szentpéteri templom, a Hóstát nyomokban megmaradt hófoltemlékei, a Farkas utcai templom, mert aki valaha oda tartozott, ma is odajár. Felesége, Mária 1994-es halála után tíz évig még egyedül lakott a Tordai úti házban, ahonnan egy betegeskedés alkalmával 2004-ben vette magához lánya családja.
A nap ma is kávéval kezdődik, de cigaretta nélkül, aztán Albi bácsi kiáll az ablakba, s ha esik az eső, a holnapi jó időbe és sétába vetett hittel ül le a tévé elé. Egy század pereg a rokkán.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!