A gránátalma városa

(Folytatás előző lapszámunkból)

Granada polgárai gazdag örökség részesei. Ha feltekintenek az ősi falakra, talán elégedettség tölti el őket. Ha a turistabuszok áradata akadályozza a város életét, akkor bosszús mosoly jelenik meg arcukon. Granada neve a gránátalmából eredeztethető. Egyesek szerint a város dombjaival és völgyével egy kettészelt gránátalmára hasonlít, mások viszont a vidék kedvelt gyümölcsét tekintik névadójának. A büszke lakók a címerben is feltüntették az édes csemegét, amelynek sziluettje minden, a városra utaló tárgyon is fellelhető.

A város fekvése ideális. „Tessék nyugatra és keletre két magas hegyet képzelni, az elsőnek az Elvira, a másodiknak a Sierra Nevada a neve. Ez utóbbi folyvást hóval van fedve. Ezek között egy termékeny völgy, a Vega terül el, amelynek bársony pázsitját a Darro, magyarul Aranyathordozó és a Genil folyók öntözik. A bájos Rónga völgyet egyéb oldalról is halmok övezik, melynek éke az Alhambra domb” – írta Zádori János 19. századi magyar utazó, majd visszatekintve a történelembe így folytatja: „A természet báját növeli a történelmi emlékfény, amelynek nem egy sugarát hősiesség, elragadó költészet és az önfeláldozás alkotja. Ezért mondja a spanyol közbeszéd is, aki nem látta Granadát, az semmit sem látott.”

Az európai arabság védőbástyája

Granada sokáig maradt az európai arabság végső bástyája. A kasztíliai király anyagi megfontolásból egyezséget kötött Granada uraival: a város elfogadta hűbérurának őt, s éves adót fizetett neki. Ezzel a negyedmillió lakosú település megvásárolta békéjét. 1492 mérföldkő Granada és egész Spanyolország történelmében. A kasztíliai és aragóniai uralkodó frigye páratlan hatalmat hozott létre, amely céljául tűzte ki a félsziget felszabadítását. A hadak ekkor vették be nyolc hónapi ostrommal a várost, véget vetve a 730 éves mór uralomnak. A harcokban nagy szerep jutott az új haditechnikának, az ágyúknak és lőfegyvereknek, amelyekkel a spanyol hadak jelentős előnyre tehettek szert. A hónapok óta éhező lakosság hiába reménykedett az Afrikából érkező felmentő seregekben, rá kellett ébredniük a keserű valóságra: egyedül maradtak. Boabdil, az utolsó arab uralkodó a katolikus királyoknak – Izabellának és Ferdinándnak – könnyek között adta át a város kulcsait. Ezzel egy új világ kezdődött Hispánia történetében: szinte szimbolikus, hogy a királyi pár a győzelemre áhítozó granadai táborban adott felhatalmazást és támogatást Kolumbusz Kristófnak a világtörténelmet megváltoztató utazásához.

Az utókornak megmentett Alhambra

A spanyol hódítás nagy pusztítással járt, a legnagyobb kárt az Alhambra szenvedte el. A város fölé méltóságteljesen emelkedő épületegyüttes neve, a talaj vasoxid-tartalmú színére utalva, vörös palotát jelent. A fallal körülvett, budai várnegyednyi területet a világi örömöknek hódoló keleti kényurak a 13. századtól fejedelmi rezidenciává fejlesztették, az arab mérnöki tudománynak és ízlésvilágnak köszönhetően vált az akkori világ csodájává. A palota múltja összefonódik a naszrida dinasztiával, akik két és fél évszázadig szépítették királyi hajlékukat. A fények játéka, a geometria, a játékos vízrendszerek, a kertészettudomány míves együttléte csodálható meg az Alhambrában. A győztesek nem értékelték e kincset, V. Károly a légies épületek közé építtette fel négyzet alakú masszív reneszánsz palotáját. A gondviselés nem engedte befejezni az uralkodó tervét, az új rezidencia sohasem készült el, viszont az egykor virágzó negyedre a pusztulás várt. Zsiványok, útonállók, a társadalomból kiszakadtak laktak a romok között. A lakható épületrészeket a napóleoni háborúk alatt kaszárnyaként használták, s csupán a 19. században, a romantika korában ismerték fel jelentőségét, s mentették meg az Alhambrát az utókornak. Akik a letűnt korok hangulatáért keresik fel Granadát, sokat köszönhetnek Washington Irvingnek, az amerikai írónak és történésznek. A spanyol és az amerikai közvélemény figyelmét ő irányította rá a pusztuló értékekre, aminek következtében elkezdődött a soha véget nem érő újjáépítés. A restaurátorok mára csodát alkottak, kezeik nyomán az Alhambra régi fényében ragyog.

Történelemmé szelídült ellentétek

Az új, spanyol rend kevésbé volt toleráns elődeivel szemben: először a zsidóságra sújtott le a hatalom kardja, el kellett hagyniuk szeretett földjüket. A Granadában megmaradt zsidónegyed is híven érzékelteti, hogy lakói egykor gazdag, befolyásos polgárok voltak. A mór lakosság sem önszántából követte később sémita testvéreit, a 17. század elején az uralkodók túlbuzgóságból és ostobaságból kiűzték az utolsó, keresztény hiten élő arabokat, más néven moriszkókat is.

Az új „földesúr” hamar berendezkedett a megszerzett tartományban. Egymás után épültek a gigantikus épületek. A keresztény Spanyolország a székesegyház építésével kívánt a győzelemnek méltó emléket állítani. Az istenházát 1523-ban kezdték építeni gótikus stílusban, s évszázadok teltek el, míg elnyerte mai formáját. Az épület méreteivel ránehezedik a városra, azonban számos része – többek között a Királyi Kápolna is – bizonyítja a spanyol gótikus építészet mestereinek szakmai tudását. Ugyancsak az új rend alkotása a Hospital Real. A platereszk-barokk stílusú ispotály ugyancsak nagyságával hívja fel magára a látogató figyelmét. A 16. század járványos időszakaiban kulcsfontosságú szerepet játszó gyógyintézmény a közelmúltig kórházként működött, jelenleg a granadai egyetem részeként az oktatást szolgálja.

Az egykori ellentétek mára történelemmé szelídültek. A világ szépségeit kereső utazó ódon falak között idézheti vissza az egykori mór kultúráról olvasottakat, hallottakat. A város közepén felpillanthat a Corral del Carbon – a Nyugat-Európában egyetlen épen maradt karavánszeráj – díszes kapujára, beléphet az egykor jól védett pihenőhely egyszerűségében is fenséges udvarára, elképzelheti, milyen is lehetett a mór város nyüzsgő élete, az udvaron időző kereskedők zajos, színes világa. A Darro völgye egy újabb színfolttal gazdagíthatja a Granadáról alkotott képet. A házak közt csobogó folyó partján áll az egykori arab fürdő, amelynek termei a római tisztaságkultúra hagyományait felhasználva épültek, s tervezői nemcsak a praktikumra, hanem a szépségre is törekedtek. A bazár sem különbözik a közel-keleti vagy észak-afrikai hasonló negyedektől. A vásárlásra éhes turisták főleg import áruk közül válogathatnak, s miután kielégítették szuvenírgyűjtő szenvedélyüket, beülhetnek a túlzottan is az arab dizájn szellemében kialakított kávézókba, éttermekbe.

Flamenco tavernák

Granada, a vészterhes idők elmúltával némi hálával és nosztalgiával gondol a múltra, az ősökre, akik világhíressé tették a várost, s ezzel a leszármazottak tízezreinek megélhetését alapozták meg. A település viszont már nem csak a múltjából él, a mára majd’ félmilliónyi lakosú nyüzsgő város, tágas terekkel és parkokkal teszi széppé polgárai életét. A mediterrán lakók kiélvezik a szabadidő minden percét. Mindenkinek megvan a kedvenc kávézója, kocsmája, ahol az időt múlatja, megbeszéli a világ dolgait, kedvére szórakozik. A hétvégeken különösen megélénkül az élet, baráti társaságok, legénybúcsút tartók vagy csak egyszerűen kikapcsolódásra vágyók vegyülnek a színes kavalkádba.

Nagyon sok a fiatal a maga új ízlés- és szokásvilágával. Megjelent a falakon a graffitinek egy jellegzetes, igényes formája. A város emlékei, emberi érzelmek, gondolatok tükröződnek vissza a málladozó falakról. A rajzolók közül sokan már nevet szereztek a művészvilágban.

Az este közeledtével a jó hangulat csak fokozódik. A szórakozóhelyek közül is kitűnnek az egykori tradíciók ápolói, a flamenco tavernák. Minket egy klasszikus kocsmába kalauzoltak, kicsit féltem, hogy a német turistáknak szóló „magyarosch” vendéglátás helyi változatába csöppenünk. Szerencsére tévedtem, a bő programban az előadók az andalúziai cigányság jellegzetes táncát elevenítették fel. A flamenco mozdulatokkal utal a kecses madárra, a szólótáncosnak gitárkíséret, ütemes taps és ének dukál. Az évszázados fülbemászó zene, a kasztanyetta csattogása ugyanúgy megmarad a vendég emlékezetében, mint az ódon falak látványa, az egykori varázslatos kultúra hangulata.

(Folytatjuk)