Változó korszakok, változatlan játszmák

Jellemző és fájdalmas folyamatról van szó, magyar és egyházi tulajdonjogi kérdésekről, amelyek mindenkit érintenek. Kettős állampolgárként pedig mindazokra vonatkoznak, akik vagy Romániában magyarok, vagy hívőként katolikusok, és jogtudatos európaiak is, akiket uniós szerződések, nemzetközi konvenciók, államok közötti egyezmények okkal érintettek és érintenek ma is. A Premontrei Rend vagyonjogi képviseletét bíróságok előtt egyedül, támogató háttér nélkül ellátó szereplő már nem csak a korábban elszenvedett nyílt színi utcai inzultálás „emlékével” kénytelen szembesülni, de újabban az érdekelt helyi sajtó inszinuáló nyomását is el kell viselnie.

A Bihoreanul 2013. szeptember 10-i és szeptember 16-i számaiban egy kortárs lelket megfélemlítő Mata Harit mutat be: „Egy úgynevezett Varga Andrea … magyar állampolgár…, budapesti lakos… évek óta terror alatt tartja mind az Állami Levéltár nagyváradi és bukaresti vezetőit, bukaresti minisztériumokat terrorizál, illetve a legfelsőbb bíróság bíróit, feljelenti őket, mert nem adnak neki igazat..., strasbourgi emberi jogi bírósággal fenyegetőzik...” A lap nyílt szándéka permanens háborús állapot kialakítása, nem kímélve a katolikus egyházat, illetve a Premontrei Rend prelátusát, Fejes Rudolf Anzelm apátot sem. Ellene blaszfémiát (deszakralizáló sértést) követnek el, amikor soviniszta, nacionalista hangnemben az egyház ellen inszinuáló, sztereotípiákra épített megjegyzéseket sorolnak, mindezt a véleményszabadság látszatával. A közlések több millió euró értékű ingatlanvagyonról állítják, hogy az román tulajdon volt, vagy ha nem, hát azzá lehet majd, ha végre a „tévelygő” szerzeteseknek a kolostorban működtetett magyar kémközpontját leleplezve szolgálnak rá a nemzeti igazságtételre.

Ekkora vagyon – ilyen kis feladatért – nem lehet tiszta ügy… Aki pedig ennek szolgálatában támadja az államot, a bíróságokat és országos intézményeket, az csakis gyanús ügyletet szolgálhat. Ráadásul magyar, nő, és egymaga képviseli a Rendet, szemben a történelmi „igazsággal” és „tényekkel”.

 Furcsa hallgatás

Az Új Európáról szóló Párizsi Chartának 1990. november 8. óta Románia is aláírója – ez pedig garantálja az emberi jogokat, a tulajdonhoz való jogot és a vallásszabadságot. Ugyanakkor 17 éve, 1996. szeptember 16-a óta létezik egy szerződés Magyarország és Románia között a megértésről, az együttműködésről és a jószomszédságról. Ez ugyancsak nemzetközi érvényű jogszabály, és – miként egyéb ENSZ és más szervezetek kialakította nemzetközi jogszabályok is – kötelező módon betartandó. E konvenciókat, az uniós csatlakozást megelőző jogi normák betartását, továbbá az egyházi vagyonok restitúciójának ajánlását Románia is elfogadta, aláírta. A mintegy másfél ezer egyházi tulajdonnak alig fele került azonban tárgyalásba, a többi némaság, sötét hallgatás, mutyigyanús és kényszer szülte alkus megoldások tárgya. Mindezt az okiratok állítólagos hiánya, tulajdoni viták, földhivatali adathiányok, magánosító törekvések miatt egyre nehezebb tisztázási esélyek veszik körül – uniós sürgetés ide, vagy oda.

A premontrei tulajdonokkal kapcsolatos furcsa hallgatás ennél is zűrösebbé teszi a jogi tisztázást. A Premontrei Rend nagyváradi és környéki birtokainak visszajuttatásával nem arról van szó, hogy például új Kanonok-sort kellene életre kelteni. „Csupán” arról, hogy a tulajdon szentsége része az emberi és állampolgári jogoknak. Akkor is, ha korábban nem volt (mert nem lehetett) az. A premontrei tulajdon történeti és mai értelemben is 1) magyar tulajdon, 2) egyházi vagyon, 3) közhasznú tevékenységek (iskola, kórház, kollégium, fürdő, stb.) helyszíne. Ami tulajdonfosztását illeti, semmivel sem kevésbé károsult, mint ami a Székely Mikó Kollégium, vagy más ingatlanok státuszváltozása esetében a nyilvánvaló jogtalanságok során megtörtént.

A kérdés mindemellett nem pusztán uniós jogi, nemzeti törvénykezési, gazdasági érdekeltségi vagy jogi személyiségek alapjogait sértő törvénytelenség, vagy utóbbinak – történetileg igazolható eljárási cseleknek – kitett emberek, papok és hívők problémája. Éppúgy kérdése magának a katolikus egyháznak is, kérdése és érdekeltsége lehetne a Püspöki Kari Konferenciának, a Mikó István Jogvédő Alapítványnak, a magyar egyházügyi politika irányítóinak és a társegyházaknak is. Mégsem tekintik annak… Miért?!

Többféle magyarázat is kínálkozik arra, hogy – lévén szó magyar érdekről, helyi és egyházi érdekről, egyszerre többről is tehát – miért nem szólal meg a püspöki kar. Talán nem olvasnak újságot, nem tájékoztatja őket sajtófelelősük? Talán nem is érdekli őket? Vagy úgy sejtik, a mind szorongatottabb helyzetű romániai keresztyén egyházak helyzete most nem enged felhördülést? Vagy főhatóságuk nem enged véleménymondást? Akkor miért nem nyilvánul meg a Vatikán e kérdésekről?

Hisz a premontreiek egykori tulajdonában lévő Félix-fürdőt még 2000-ben politikai korrupcióval privatizálták, azaz bizonyos politikai, illetve gazdasági kapcsolatokkal rendelkező magánemberek kezébe került, akik számára az egész restitúciós törvény formális szócséplés, mely nem lesz képes visszavenni az átvett egyházi vagyont, sem az iskolákat, sem a földtulajdont, sem az ingatlanokat. A fentebb leírt közhangulat formájába burkolózó „közérdek” ez esetben aligha a gazdasági és politikai korrupció leleplezése, főképpen nem, ha magyar eredetű katolikus vagyonról van szó.

Ha igazolást nyer a folyamatok számos ügymeneti sérelme, a kisajátítások pártos és jogszerűtlen volta, akkor talán a visszaszolgáltatás vagy kompenzálás kérdése nem lehet „ad acta”. Annál is kevésbé, mert még létező tulajdonosról, élő és hívő közösségről, javarészt fennálló vagyontárgyakról van szó, amelyek a polgári jog alapelveinek első körében élveznek védelmet, tulajdonosaikkal együtt.

 A közöny csapdái

Bárki végiggondolhatja: ha egy sok száz éves egyházi intézményt meg lehet fosztani a tulajdonától, akkor a többit is, az átlagpolgárt, a falusi vagy nagyvárosi lakost, a hivatalviselőt, a szerkesztőt, a kifliárust is? Miután 2012. október 17-én a rend jogi képviselőjét nyílt utcai bántalmazás érte, csak Tőkés László volt képes megszólalni az Európai Parlamentben, senki más nem érezte érintettnek magát. Ugyanígy nő a hallgatás spirálja most az egyházi vagyonok ügyében is: nem hangzott el együtt érző vagy közös cselekvés fontosságára ébresztő hang sem a magyar országgyűlésben, sem a vatikáni sajtóban, de a diszkriminációs fejleményeket kezelő intézmények és szervezetek berkeiben, a társegyházak ökumenikus közösségeiben sem.

Lehet Tőkés Lászlót nem szeretni vagy politikusi tevékenységét vitatni, s lehet nem emlékezni az 1989-es temesvári forradalom kialakulásában vállalt szerepére – de ahogy most alig áll ki romániai pártos- vagy közember, intézmény vagy egyházi képviselő, vagy akár történész, hogy szolidaritásáról tegyen bizonyságot vele szemben, mikor a román kormánytól kapott kitüntetését kívánják karaktergyilkolással visszavonatni, éppúgy lehet talán számítani más érdemek és kockázatok képviselőjének nyilvános támogatására is. Sőt, nemcsak romániai, hanem magyarországi támogatására is: nemhogy együttérzés, de szinte ordas csaholás fogadta a 2013. július 27-én a 24. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor előadásán mondottakat: „(…) Azt kérem Orbán Viktor miniszterelnök úrtól és kormányától, hogy fokozatosan a nemzeti együttműködésnek ezt a rendszerét (NER) építsék tovább. Kérem azt is, hogy vállaljanak védhatalmi státuszt a határon túli magyarok, Erdély iránt, mint ahogyan Ausztria tette ezt az olaszországi Dél-Tirol esetében. (...)”.

Ezzel pedig sem többet, sem kevesebbet nem idézett a közvélemény figyelmébe, mint „a Magyar Köztársaság és Románia között a megértésről, az együttműködésről és a jószomszédságról” szóló szerződést. Ennek 15. cikke szerint – az államok területi integritásának elvét követve – a kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásának védelme céljából jogi kötelezettségként vállalják ennek kifejezési, megőrzési és fejlesztési feladataiban a maguk részét, „összhangban az ENSZ Alapokmányának céljaival és elveivel, egyéb nemzetközi kötelezettségekkel, vagy a Helsinki Záróokmány és az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet Párizsi Chartájának rendelkezéseivel”. Amit tehát Ausztria és Olaszország szerződésének példája mutat Dél-Tirol kérdésében (1946. szeptember 5-e óta), fennáll az 1996-ban Horn Gyula és Nicolae Văcăroiu miniszterelnökök által aláírt kétoldalú megállapodásban is. Ezt sem olvasni, sem ismerni immár nemcsak közjogi abszurdum és pártpolitikai flegmatikusság, de állampolitikai szintű félreértés is. S ha ez ügyekben a félrenézés, tájékozatlanság vagy jóhiszeműség hiánya fennáll állami szinten is, mit lehet vajon várni a vidéki városi egyházi vagyonok korrekt kezelésének kérdésében…?

 Kinek a keresztje?

Egyetlen uniós (vagy európai) alapokmány sem tiltja, hogy magyar állampolgárként Romániában egy magyar jogi képviselő legyen meghatalmazott kezelője egy egyházi szervezet ügyeinek. De számos ugyancsak európai alapokmány, nemzetközi konvenció vagy ajánlás tiltja a gyűlöletbeszéd, a megkülönböztetés, a jogfosztóan hátrányos helyzetbe hozás vétségét, s nehezményezi az ez elleni nemzeti jogi szankciók hiányát.

Nem csupán a sértő szavak hatását félelmesnek minősítő érzékenységről van szó, közösségeinket, a hívek gyülekezetét és az egyházak misszióját elvitató, megfosztó vagy nincstelenségbe taszító állampolitikai gesztusokról. Hanem értő szóról, szolidaritásról, a jog visszaperléséről, a közérzet tisztaságának és nemességének méltóságáról. Nagyváradon is, Bukarestben, Rómában vagy Budapesten is. S aki erre nem reagál, aki hagyja a védtelen áldozattá válást a maga útján sodródni, az saját sorsát is megírja ezzel. Saját demokráciáját, hitét, intézményeit, önnön nemzetét, egyházát, lelkiismeretét is félredobja a szótlanság, a közöny vétkével. Lelke rajta – de megeshet, nem marad majd, ki keresztet vessen sírjára. Ha lesz egyáltalán sírja vagy keresztje. Mert ez utóbbiak közül egyik sem biztos, ha értük is annyi együttérzés és közbuzgalom megnyilvánulására, vatikáni, külügyi, egyházi, magyar, nemzetközi érdekvédelemre lehet számítani, mint a Premontrei Rend jelen helyzetében.