Új kihívások előtt az egyházak

A mintegy ötezer hívet számláló marosvásárhelyi Gecse utcai egyházközség nagy gyülekezetnek számít a 300 ezres lélekszámú Erdélyi Református Egyházkerületben (EREK) – példálózik Szegedi László missziói előadó, amikor a fogyás mértékéről kérdezzük. „Egyházkerületi szinten ekkora nagyságrendű apadás a jellemző, ez 5000–5400 ember eltűnését jelenti évente” – fogalmaz. Úgy véli, a gyülekezetek elöregedése nemcsak a szórványban, hanem a tömbmagyar területeken is tetten érhető. Nagyon kevés az a gyülekezet, ahol a temetések és születések arányát tekintve az utóbbi javára mozdulna el a mérleg nyelve, ahol van természetes szaporulat. „Csíkszereda az, ahol a társadalmi stabilitás és odafigyelés az arányt pozitívvá alakította” – mondja a Szegedi, aki szerint a Hargita megyei városban az elmúlt 25 évben komoly közigazgatási lépések történtek az iskolahálózat kiépítésétől kezdve a munkahelyteremtésig. „Itt egy gyermek elkezdheti az óvodát, majd befejezheti az egyetemet, és talán megvan az esélye arra is, hogy munkát találjon. Semmi nem készteti elvándorlásra, és ez örvendetes: jelzés, hogy vannak közösségek, ahol van pozitív fejlődés” – fogalmaz a lelkész. Erdély-szerte azonban ennek az ellenkezője a jellemző, elsősorban a kis településeken jelent egyre nagyobb gondot a lakosság elöregedése és gazdasági elerőtlenedése.

Megrendült közösségi alapok

A falusi egyházközségek elnéptelenedésének egyik legalapvetőbb oka a történelmi változásokkal beállt életkoncepció-csere. Az 1989-es rendszerváltás radikális változást hozott a falusi életszemléletben: megnyílt a világ, a fiatalok közül sokan elmentek. Ehhez hozzájárult az is, hogy a falusi közösségekben értelmetlenné vált a hagyományos gazdálkodási forma, a földművelés – idézi fel a probléma gyökereit Szegedi László. A külföldre való elvándorlás is jelentős tényező. Ez a 90-es években felerősödött, majd 2000 és 2007 között lelassult. „Négy-öt éve újból felerősödőben van, és elsősorban a falusi gyülekezeteket tizedeli nagymértékben.” A kőhalmi lelkipásztor szerint a gyülekezetek elöregedése számos problémát vet fel, ezek például erőtlenekké és képtelenekké válnak a meglévő gyülekezeti struktúrák megőrzésére, fenntartására. A humán erőforrás – lelkipásztor, gondnok, kántor, harangozó – foglalkoztatása ugyanúgy gondot okoz számukra, mint az épített örökség megőrzése. „Így került veszélybe sok közösség, amely több évszázaddal ezelőtt képes volt megépíteni önerőből, állami támogatás, pályázatok nélkül egy templomot, képes volt lelkészi, kántori lakást építeni és fenntartani. Ezek a gyülekezeti és a közösségi élet alapbázisai voltak, most viszont sok helyen megrendültek. Olyannyira, hogy ma már egy 150–200 lelkes gyülekezet alig reménykedhet abban, hogy lesz lelkésze” – fogalmaz az egyházi elöljáró.

„Bokrosítás” van kilátásban

A jelenlegi helyzet azért is nehezíti az egyházkerület vezetésének dolgát, mivel pár éve lelkészhiánnyal küzd: a lelkészi szolgálat kihívásai, illetve a vele járó szegényes anyagi juttatás már nem emeli ezt a keresett hivatások közé. „Isten mindig gondoskodott szolgákról, az aratnivaló sok, a munkás kevés, de hisszük: ahogy a múltunk, úgy a jelenünk és a jövendőnk is Isten kezében van” – utal a bibliai példára Szegedi László, aki szerint az egyház próbálja orvosolni a problémát. Plusz anyagi keret van a helyi gyülekezet és az állami támogatás együtteséből összeálló lelkészi bér pótlására, és a lakhatósági körülményeket is folyamatosan javítják, már szinte nincs olyan parókia, ahol ne lenne vezetékes víz és fürdőszoba.

„Átcsoportosítás, szaknyelven »bokrosítás« van kilátásban, amikor több gyülekezet tart fenn egy lelkészt” – mutat rá az egyre gyakrabban alkalmazott megoldásra Szegedi László, aki szerint a nagyvárosokhoz közeli kis gyülekezetek előbbiekkel társulva lesznek kénytelenek átvészelni az egyre nagyobb gondot jelentő paphiányt. Jelenleg mintegy 60 lelkipásztorra lenne szükség az egyházkerületben, 35–37 gyülekezetnek 15 éve nincs lelkipásztora, de talán még el tudná tartani. „Ha most elő lehetne varázsolni felkészült és elhivatott lelkipásztorokat, mintegy 50 őrhelyen lehetne komoly munkát végezni. De hiányoznak” – világít rá az egyház nagy problémájára a generális direktor. Kifejti, míg az elmúlt időszakban igazodtak a nyugdíjazási törvényhez, a lelkészhiány miatt a jövőben visszatérhetnek az 1990 előtti rendhez, amikor egy lelkipásztor akár 70 éves koráig is szolgálhatott.

A strukturális átszervezés folyamatos, kisebb gyülekezetek társulnak nagyobbakkal, egy lelkipásztornak a jövőben nem egy-két közösséget, hanem három-négyet kell majd ellátnia – részletezi a hosszú távú megoldást a lelkipásztor, aki szerint erről folyamatos a tanácskozás az egyházkerületben. „A legnehezebb meggyőzni egy-egy gyülekezetet arról, hogy sem anyagilag, sem lehetőségeiben nem tud eltartani, és nem is kaphat már lelkészt, mert nincs ahonnan küldeni” – jelenti ki Szegedi László. Arra is felhívja a figyelmet, hogy ha egy kis közösségnek sajátos problémái vannak, nem szabad elfeledkezni, hogy ugyanezek hatványozottan jelentkeznek a nagyvárosban. Hosszútávon, szolidaritási alapon a nagyobb közösségeknek kell felvállalniuk a kisebbek sorsát, hiszen a bibliai parancs is így szól: egymás terhét hordozzátok.

Nagy kihívás a pasztoráció

Az elöregedés folytán a kis közösségek nem vonzók a lelkészek számára: ha kikerül egy fiatal lelkész, egzisztenciális problémái adódhatnak, például a feleségének nem lesz munkája. Később a gyermekek iskoláztatásával adódhat gond, előfordulhat, hogy már nincs magyar oktatás a településen – sorolta a lehetséges akadályokat a generális direktor, rámutatva, ha lenne is pap, nem biztos, hogy vállalná a szolgálatot. Holott épp ezek a közösségek szorulnak rá a segítségre. Az egyháznak ugyanis nagy felelőssége van azzal a nemzedékkel szemben, amely helyt állt az elmúlt nehéz évszázad során, átélt két világháborút és a kommunista kollektivizálást. „Helytállnak és ott maradnak – elmagányosodva. Az elvándorló fiatalok sokszor úgy gondolják, hogy ha anyagilag támogatják az otthon levőket, az elég” – mondja Szegedi László, aki szerint ez fordítva sem működhet: egy fiatal nem élhet nyugodtan Nyugaton, miközben otthon van az öreg, beteg édesanyja.

A kivándorlás miatt sokféleképpen változott a pasztoráció kihívása is a falusi közösségekben, fontos tényezővé vált a házibeteg-gondozás, amelyet az évek óta jól működő Diakónia Alapítvány vállalt fel.

A súlyos betegek, haldoklók testi és lelki gondozására is egyre nagyobb az igény, és az egyháznak e feladatokra is fel kell készítenie lelkészeit. „Családlátogatásra, konkrét segítségre és elhivatottságra van szükség” – összegez Szegedi, aki szerint ma a gyülekezeti tagoknak egyharmada egyedül él. Nagy részük özvegy, de egyre jellemzőbb, hogy 30 év után sok fiatal nem akar családot alapítani vagy nem került neki társ. „Ez is nagy kihívás, hogy mit kezdünk az ilyen emberekkel, hogyan tudunk nekik segíteni” – mondja a missziói előadó, hozzátéve, a családmodell is változott, 35 éves korig kitolódott a házasságkötés kora, emiatt is számolhatunk kisebb születési aránnyal.

Humánus megoldást keresnek  az unitáriusok

„Sajnos az utóbbi tíz-tizenöt évben folyamatosan érzékelhető a fogyás, mindig több a temetés, mint a keresztelő” – vázolja az erdélyi unitárius gyülekezetek helyzetét Bálint Benczédi Ferenc püspök. Különösen a falvak kerültek nehezebb helyzetbe. Bár pontos adatokkal nem tudott szolgálni, általánosságban elmondható, hogy a Nyikó-menti és a Felső-Kisküküllő-menti gyülekezetek vannak kiöregedve. Vannak falvak – mint például Rava vagy Magyarzsákod –, ahol a legfiatalabb lakos 50 év körüli. Máshol pozitívum is akad: sok fiatal család már a harmadik, negyedik gyereket vállalja.

A kistelepülések elöregedéséhez sok tényező járult hozzá a 70-es évek iparosításától a jelenlegi migrációs folyamatokig – véli az egyházi elöljáró. A gyülekezetek majdnem kétharmadában központi segéllyel próbálják a lelkészeket helyben tartani. „Ez ellentmondásos helyzet, hiszen a nagy gyülekezetek – ahol több munka lenne – nem akarnak két-három lelkészt fogadni. Az ilyen magára maradt, elöregedett gyülekezetek, ahol 80–100 lélekkel dolgozunk, nem tudják a lelkészi fizetést biztosítani, így központi alapból próbáljuk ezt pótolni” – vázolja a helyzetet a Magyar Unitárius Egyház püspöke. Ez a jövőben egész sor szerkezeti váltással jár majd, ezekről már két-három éve tárgyalnak. „Egyelőre próbáljuk a humánosabb megoldást keresni, hogy ne maradjon a falu lelkész nélkül”. A püspök arra is rámutat, hogy a lelkészi munka nem csak abból áll, hogy a pap vasárnap prédikál. Ez folyamatos jelenlétet és odafigyelést igényel.

Bálint Benczédi Ferenc szerint az elöregedő gyülekezetek helyzete számos problémát vet fel, amelyeket nem lehet csak pénzzel megoldani, mert itt a személyi kapcsolatokon van a hangsúly. „A magára maradt idős embernek a személyi közelség, a kapcsolat adna erőt. 40–50 magára maradt ember helyzetét nehezen lehet megoldani” – véli a püspök. Az unitárius egyházban a Gondviselés Alapítvány vállalta magára a betegellátás, idősgondozás feladatát, de jó eredményei vannak a világiak bevonásával működő falugondnok programjuknak is. Nyaranta kalákákat szerveznek, amikor fiatalok a ház körüli munkában segítenek idős, egyedül élő embereknek. Főleg a városoktól távol eső egyházközségekben van baj, így elsősorban számukra próbálnak segítséget biztosítani.

Csalóka statisztika

Negatív demográfiai adatokkal számolnak a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegyében is, ahol Potyó Ferenc általános helynök, pápai prelátus szerint mintegy ezer főre tehető a fogyás: tavaly ennyivel temettek többet, mint kereszteltek. A számokat évente összesítik, és elküldik a Szentszék statisztikai hivatalának, mondja az általános helynök, hangsúlyozva, valójában ennél nagyobb fogyásról van szó. „Az adatok sajnos nem tükrözik a valóságot: bár a gyerekeket itthon keresztelik, sokan közülük már nem tartoznak hozzánk. A fiatalok közül sokan külföldön dolgoznak, ott le is telepednek, családot alapítanak, de amikor templomi házasságot szeretnének kötni, hazajönnek. A gyerekeket is hazahozzák, hogy itthon kereszteljék meg, itt vannak a nagyszülők. Ha itt végzik a szertartást, beírják az anyakönyvbe, a statisztikában megjelennek a számok, de a valóságban ezek már nem a mi adataink, ezek a gyerekek létszámban már nem fogják az itteni lakosságot gazdagítani” – magyarázza az egyházi elöljáró. Hozzáteszi, a számos plébános által leírt jelenség nemcsak a magyar, hanem a román nemzetiségű római katolikusokra is jellemző, és egyre inkább a külsőségekben nyilvánul meg. „Teljesen elszakadtak az itthoni környezettől, csak külső pompát, ünnepséget látnak. Nem a liturgia, a szentség a fontos, hanem a forma” – mondja a főegyházmegye általános helynöke.

„Az egyház teszi a dolgát. Mi sajnos nem tudunk senkit idekötni” – jelenti ki Potyó Ferenc. Szomorúan meséli, hogy tavaly ősszel, a bérmálás utáni vizitáción tapasztalta: a Székelyudvarhely környéki nagy egyházközségekben – Szentegyházán, Szent­ke­resztbányán, Lövétén, Zetelakán, Kápolnásfaluban – is egyre több a kivándorló. „Ezek 3500–4000 lelkes gyülekezetek, és a papok elmondása szerint 1500–2500 fő, a fiatalok 95 százaléka külföldön dolgozik” – meséli az általános helynök, aki szerint míg az idősebb vendégmunkások hazahozzák keresetüket, a fiatalok esetében már kevés az esély, hogy visszakívánkozzanak.

Nincs, akit küldeni

Potyó Ferenc szerint az egyház megpróbál helyt állni a megváltozott körülmények között is. A papok teszik a dolgukat, beleértve a hívek lelki gondozását, hitoktatást, templomi szolgálatot, családlátogatást, az idősek látogatását, a szentségek kiosztását. Keresztelők, esküvők előtti felkészítőket tartanak, és lelkiségi csoportokat működtetnek. A főegyházmegyében a Caritas szociális-karitatív szervezet jól kiépült hálózata biztosít házibeteg-gondozást: városokban, falvakban látogatják, gondozzák az egyedül maradt időseket. „Ennek a szociális hálónak a működtetése is egyre nehezebb. Azt a kevés pénzt is megvonja az állam, amit biztosított. Ezért is igényeljük egykori javainkat, hogy iskolákat tudjunk működtetni, szociális szolgálatot végezni. Az egyház több szempontból is ellehetetlenül” – panaszolja a pápai prelátus a restitúciós folyamat akadályoztatására utalva.

A római katolikus egyházban is sok olyan eset van, amikor a gyülekezetek önerőből már nem tudják a papot fenntartani. Évente jelentős összeget kapnak a magyar államtól, amely a szórványban dolgozó, kis közösségeket vezető lelkipásztorok megélhetését hivatott segíteni: a szórványsegélyt negyedévente utalják a kedvezményezetteknek. „A helyek betöltésénél az anyagiak soha nem számítottak, ezt központilag megoldottuk” – hangsúlyozza az illetékes. Mivel ezek a papok a nagy gyülekezetben szolgáló társaikhoz képest sokszoros áldozatot vállalnak, időnként próbálják cserélni őket. „Az utóbbi egy-két évben már nálunk is jelentkezett a paphiány. Azért nem jut egy-egy kisebb helyre, mert nincs, akit küldeni” – fogalmaz az egyházi elöljáró. Mint kifejti, a lelkészhiányhoz az is hozzájárul, hogy a papi fizetés alig több a minimálbérnél, és ha a lelkész szórványgyülekezetekben is szolgál, a kiadáshoz hozzáadódik az útiköltség és a gépkocsi fenntartása is.

„Hosszú távon azt a közösséget lehet fenntartani, ahol tudjuk biztosítani a lelkipásztort. Kell egy pap, aki a fogyatkozás ellenére is próbálja megtartani a közösséget, az együvé tartozás érzését” – fogalmaz a katolikus egyház képviselője, aki épp emiatt tartja fontosnak a papi utánpótlást és képzést, valamint a hívek anyagi hozzájárulását a lelkész fizetéséhez. Az épületek fenntartására, felújítására már külső forrásokból, a helyi és megyei önkormányzatok révén, pályázatok útján próbálnak pénzt szerezni.