Petőfi-program: kinek szól, kit támogat?

Toró Tibor

A Kőrösi Csoma Sándor Program mintájára meghirdetett Petőfi Sándor Program keretében a magyar állam 50 ösztöndíjat oszt ki olyan, „a nemzet iránt elkötelezett, közösségszervező tevékenységekben jártas magánszemélyek” számára, akik legfeljebb 9 hónapon keresztül a helyszínen „erősítsék a szórványközösségek magyar azonosságtudatát”, „segítsék értékőrző munkájukat és tájékoztatási, közösségépítő, támogató tevékenységükkel erősítsék a Magyarországhoz való kötődésüket”. A program további célja, hogy elérje: a „magyarországi ösztöndíjasok látogassanak el a külhoni magyarság szórványközösségeihez.” Az elképzelések szerint a kiválasztott 50 személy először rövid magyarországi képzést kap – „előzetesen meghatározott tematika szerinti felkészítő oktatáson vesz részt” –, ahol többek között szórvánnyal kapcsolatos ismeretanyagokat sajátít el. Ezt követően kerül sor az úgynevezett külhoni programszakaszra, ami alapján az ösztöndíjas a célországban a fogadó szervezettel és a mentorral együttműködve végzi „ismeretátadási, oktatási, szervezési tevékenységét.” A terepen zajló tevékenység után minden ösztöndíjas előadás formájában számol be munkájáról.

Minden olyan 20. életévét betöltött személy pályázhat, aki a magyar szórvány számára hasznosítható felkészültséggel vagy tapasztalattal rendelkezik. Például a közösségszervező tevékenység és a hagyományőrzés területén, ami alatt főleg a cserkészetet, néptáncot, a magyar nyelv oktatását és kóruséneklést értik. Valamennyi pályázó havi bruttó 350 ezer forintos ösztöndíjban és útiköltség-térítésben részesül, valamint egy programszervezésre elkölthető, később megállapításra kerülő fix összeget kap. A program célországai: Ausztria, Bosznia-Hercegovina, Csehország, Horvátország, Lengyelország, Macedónia, Románia, Szerbia, Szlovákia, Szlovénia, Ukrajna. A Petőfi program fontos szereplője a helyi mentor vagy fogadószervezet, amely „külhoni programszakasz időtartama alatt a nyertes pályázó munkáját koordinálja, segíti, felügyeli.”

Előzmények

Amint arról korábban szó esett, a Petőfi-program a Kőrösi Csoma Sándor program mintájára jött létre. Ez 2013 óta működik kettős céllal: egyrészt a diaszpórában élő magyarság nemzeti identitásának, másrészt az anyaországtól távol élő magyar közösségek és Magyarország kapcsolatának erősítéséért. Egyes beszámolókból, valamint a Nemzetpolitikai Államtitkárság kommunikációjából kitűnik, hogy a programot mind a fogadóközösségek, mind pedig a benne résztvevő fiatalok pozitívan értékelték. Tevékenységük főleg nyelvtanításra, programszervezésre és néptáncoktatásra koncentrálódott.

A sajtóban azonban több kritika is megjelent a programmal kapcsolatban. Egyesek azt vélelmezték, hogy tulajdonképpen identitáserősítési tevékenységekbe csomagolt kampányolás az egyszerűsített honosítás mellett, az igazi cél a magyar állampolgárságot igénylők számának növelése. Mások arra hívták fel a figyelmet, hogy arányaiban sok volt az ösztöndíjasok között a kormányközeli nyertes, míg egy harmadik vélemény a program alacsony hatásfokára hívja fel a figyelmet. Ami biztos: a honosítással kapcsolatos vádak alaptalannak bizonyultak, hiszen a Kőrösi-program hatására nem ugrott meg látványosan a diaszpórában élő magyarok állampolgársági kérelmének száma. A program hatásfokával kapcsolatos aggodalmakat vagy pozitív véleményeket pedig áttekinthető szakmai alapokon nyugvó jelentés nélkül nehéz lenne értékelni.

Értékelés

A Petőfi-program több szempontból is értékelhető: felmérhetjük, milyen lehetőségeket nyújt a kiírás, másrészt felvázolhatjuk a lehetséges következményeket és veszélyeket.

1. A kiírás szempontjából a Petőfi-program felhívása alig tér el a Kőrösi-program felhívásától, megtartották az alapötletet, változatlan annak struktúrája, a kiírási feltételek, valamint az ösztöndíj összege. Az államtitkárság minimálisan differenciál a szórványközösségek és a diaszpórában élő közösségek között. Nem látszik felismerni annak jelentőségét, hogy a szórványban élő embereknek más igényeik is lehetnek, hiszen feltételezhetően rendelkeznek minimális működő formális intézményrendszerrel (óvoda, iskola, civil szféra, egyház, stb.), míg a diaszpóra tagjai jobb esetben csak az egyházakra, vasárnapi iskolákra, illetve egyéb hasonló, a diaszpóralét sajátos problémáiból eredő, ezért sokkal lazább civil szférára támaszkodhatnak.

2. A két fogalom közötti megkülönböztetés hiányának számlájára írható az is, hogy a célország nyelvének ismerete nem kizáró feltétel, mindössze előnyt jelent. Ez arra enged következtetni, hogy az államtitkárság a diaszpóraprogramon belüli feladatokhoz hasonló munkavégzést tart megfelelőnek az ösztöndíjas számára, amelyek kizárólag olyan közösségi programokat (tánctanítás, nyelvtanítás, programszervezésben való részvétel) jelenthetnek, ahol nem kell érintkeznie a többségi társadalommal és realitásokkal.

3. A Petőfi-program kiírásában megtartották a 350 ezer forintos bruttó ösztöndíjat is (járulékok levonása után ez kb. 900 euró). Ez az összeg nemcsak a magyar átlagfizetésnél (586 euró) magasabb, hanem Ausztriát és Szlovéniát leszámítva a célországok átlagfizetésénél is. A magas juttatás több szempontból veszélyt jelenthet az ösztöndíjas helyi integrációjára. Egyrészt abból kiindulva, hogy a közösségszervezéssel foglalkozó személyek jelentős része önkéntes munkában vagy minimális juttatásokért dolgozik a szórványban, az ösztöndíjas számára kifizetett magas juttatás letörheti az ezzel foglalkozó helyiek munkakedvét. Másrészt abból kiindulva, hogy a közösségszervezési tevékenységet végző személyek jelentős része a tanügyben dolgozik, az ösztöndíjas rendelkezésére bocsátandó összeg vélhetően többszöröse lesz a helyi aktív személyek alapfizetésének is. Ennek következtében fölösleges feszültségek keletkezhetnek az újonnan érkezettek és a helyiek között.

A helyi egyensúlyt és az együttműködés lehetőségét az is ronthatja, hogy az ösztöndíjas rendelkezik bizonyos szintű programtámogatással. Ezt helyi tevékenységre is fordíthatja, ami önmagában üdvözlendő, de mivel a szórványszervezeteknek juttatott magyarországi és romániai támogatások mértéke alacsony, a szervezetek jellemző pénzhiánya és az ösztöndíjas, forrásokkal rendelkező aktorként való megjelenésének hatása kiszámíthatatlan. Áthidaló megoldást jelenthet, ha az ösztöndíjas saját közösségében kap megbízatást, hiszen mind pénzügyileg, mind pedig érzelmileg megfelelően motivált lesz a munkára. Nem biztos azonban, hogy ez fel tudja oldani a pénzügyi különbségekből adódó személyközi feszültségeket és a belső hatalmi viszonyok megváltozásából adódó konfliktusokat.

4. A kiírás másik problémás pontja annak kettős céljából vezethető le. A pályázat célja, hogy 50 kiválasztott személy közösségépítési tevékenységet végezzen szórványközösségekben, illetve hogy az ösztöndíjasok látogassanak el a szórványközösségekhez. Ez arra enged következtetni, hogy bár a program nem csak a Magyarország területén élő magyar állampolgároknak szól, az államtitkárság kimondatlanul is inkább az anyaország területén élő ösztöndíjasokat preferálná, hiszen a program második célkitűzéseként megfogalmazott állításnak ők felelnek meg igazán.

5. A program – jelenlegi elképzelés szerinti – másik neuralgikus pontja a mentorok szerepe. Ez a felhívás legkidolgozatlanabb része, és ennek fontosságára hívták fel a figyelmet a határon túli szervezetek is. Sem a kiírás, sem a sajtóértesülések nem kínálnak információt arra vonatkozóan, hogy milyen kritériumok alapján választják ki a mentorokat és fogadószervezeteket, mekkora lesz a beleszólása az ösztöndíjasok kiválasztásába és munkájába, valamint hogy számukra ez mekkora többlettevékenységgel jár majd, illetve milyen források állnak rendelkezésükre. A források és a szerepmeghatározás jelenleg tervezett elosztása arra enged következtetni, hogy a kiírók jelentős autonómiával ruháznák fel az ösztöndíjast, aki szabadon rendelkezhet a rábízott forrásokkal anélkül, hogy feltétlenül kommunikáljon a helyi szervezetekkel.

6. A programmal kapcsolatos utolsó probléma annak költségvetési vonzataihoz köthető. Amint azt Potápi Árpád, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára bejelentette, a Petőfi-program éves költségvetése 350 millió forint. Ez a magyar költségvetés szempontjából jelentéktelen összeg, érdemes azonban összehasonlítani a Bethlen Gábor Alap (BGA) nyílt pályázati kiírásának költségvetésével. A 2015-ös felhívás alapján a BGA 800 millió forintot tervez kiosztani „2015. január 1. és 2015. december 31. között megvalósuló, széles társadalmi csoportokat érintő projekttervekre.” Márpedig a két pályázat célcsoportja és hatása a határon túli közösségek esetében összehasonlíthatatlan, mivel a BGA kiírása lényegesen több határon túli magyart ér el, és reális módon segít a magyar közösségek szervezeti kapacitásának növelésében is. Ennek ellenére a magyar állam mindössze 2,3-szor nagyobb összeget fordít erre a programra, mint a határon túlra küldött közösségépítő önkéntesek tevékenységére.

Következtetés

A fenti elemzés alapján több következtetést vonhatunk le a Petőfi-program következményeivel, valamint megvalósítására leselkedő veszélyekkel kapcsolatban. A program különös veszélye, hogy feszültségeket kelt a szórványközösségekben, hiszen olyan szereplőt telepít a közösségbe, amely anyagilag és erőforrás szempontjából egyaránt a helyiek fölött áll. Az egyenlőtlenségek nemcsak elbátortalaníthatják a helyi szereplőket az önkéntes cselekvéstől, de konfliktusokat is szíthatnak az ösztöndíjas és a helyiek között.

Másrészt a kiírás nem tesz különbséget a diaszpóra és a szórvány között, a Petőfi-program ötlete megpróbálja átültetni a határon túli magyar szórványközösségekbe a Kőrösi Csoma Sándor Program elképzelését. Harmadrészt úgy tűnik, hogy a program elsődleges célja nem a szórványközösségek megerősítése, hanem azok Magyarországgal való kapcsolatának erősítése és az ösztöndíjasok határon túli magyarok iránti érzékenységének növelése. Ez látszik kirajzolódni nemcsak a keresett személyek profiljából, de a határon túli magyarok számára juttatott költségvetési tételek elosztásából, valamint a fogadószervezetek és mentorok szerepének másodlagossá tételéből is.

Összefoglalva: a program jó eséllyel nem látszik segíteni, hanem bizonyos körülmények között akár árthat is a szórványközösségek intézményes megerősödésének. Ugyanakkor új típusú nemzetpolitikai gyakorlatot honosíthat meg,  amely nagyobb hangsúlyt fektet a központból irányított és kivitelezett programokra, mint a helyi értékek és erőforrások kiaknázásának lehetőségére. Másodlagos célját tekintve pedig korántsem a határon túli magyarok számára létrehozott ösztöndíjprogramról beszélhetünk, hanem sokkal inkább az anyaországi magyarok identitását erősítő projektről.

A szerző a Mensura Transylvanica Politikaelemző Csoport elemzője, a Sapientia EMTE oktatója