Egy viharos évszázad történetírása

Szatmári Bence

Biharfélegyházán született hithű református családban, ősei között fellelhető volt mind a kollégiumi professzor, mind a debreceni püspök. Gyermekként részese volt a trianoni határváltoztatásoknak, amikor színmagyar szülőfaluját a Román Királysághoz csatolták. Ez családját nem rendítette meg: magyar értékekre és hagyományokra nevelték, és megismertették vele elődei életét. A hajdúböszörményi református kollégiumban érettségizett, majd Budapestre költözött. Itt történelem-latin-művészettörténet szakot végzett a Pázmány Péter Tudományegyetemen, Bihar megye a török pusztítás előtt című diplomamunkája később Kőrössy-díjat is kapott. Egyetemi évei alatt óriási hatással volt rá oktatója, Mályusz Elemér, Bihar-kutatása során került kapcsolatba Kelemen Lajossal. Mindkettőjükről elismeréssel és alázattal beszélt.

Az iskola befejezése után gyakornokként a Magyar Országos Levéltárba került, majd 1941-ben az újjászervezett kolozsvári egyetemen kezdett dolgozni sok más, vele egykorú társával. A Babeș-Bolyai Tudományegyetemen tanársegédi állást kapott, majd tanár lett, végül 1981-ig a történelem tanszék professzora. Ezzel párhuzamosan az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárának a munkatársa, majd 1945 és 1950 között annak igazgatója volt. Már fiatal korában rájött arra, hogy az oktatásban a fő cél az utánpótlás-nevelés és a hagyományátadás, ezek nélkül hiábavaló lesz minden törekvése. Több évtizedes távlatokban gondolkodott a tervet és a célt mindig szem előtt tartandó, szilárdan meghatározott irányok betartásával, amit diákjaiba is megpróbált beleültetni. Fő kutatási területe Erdély középkori okleveles forrásainak összegyűjtése, illetve ezek bemutatása volt. Emellett 18. századi forrásokat is kiadott, valamint megírta az erdélyi latin íráshasználat történetét. A levéltárakat átláthatóvá akarta tenni, ezért egész élete során a regesztázást első számú feladatnak tekintette. Az egyetemi kötelező papírmunkák és megjelenések hidegen hagyták, ehelyett idejét sokkal szívesebben kutatással töltötte volna. Tanítványai elmondása szerint élete minden pillanatában a hivatására gondolt: gyakran tartott történelmi kiselőadásokat a kolozsvári Central üzlethelység boltjaiban vagy a Jókai utca és az Egyetem utca találkozásánál.

Egyetemi munkája mellett az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek is oszlopos tagja volt. A diktatórikus rendszer nem tolerálta a magyar tudományos élet megmaradását, így 1950-ben felfüggesztették a szervezet tevékenységét. A következő negyven évben Jakónak és társainak úgy kellett művelniük az erdélyi tudományos életet, mintha az soha nem létezett volna. Saját elmondása szerint ebben az időszakban rengeteget dolgozott a fióknak, ugyanakkor kényesen kellett vigyáznia arra is, hogy történelmi szemléletét véletlenül se ossza meg a nagyközönséggel. Tanári katedráját ugyan megtarthatta, de folyamatosan figyelték. Jakó elfogadta ezt az állapotot, igyekezett úgy dolgozni, ahogy a hatalom elvárta, de sosem szolgálta ki a diktatúrát. Fontos megjegyezni, hogy mindig objektív maradt, sosem kedvezett egyik vagy másik félnek, a történelmi igazság ugyanis számára szent volt.

Történészként, paleográfusként és egyetemi oktatóként is tekinthetünk Jakóra, azonban saját bevallása szerint ő mindig levéltáros volt. Miután 1981-ben nyugdíjazták, sokkal több ideje maradt igazi szenvedélyére: a regesztázás mellett nagy hangsúlyt fektetett a forrásközlésre is. A rendszerváltás után ennek eredményeként adta ki legnagyobb művét A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei 1298–1556 címmel. Nyugdíjas éveit élete legtermékenyebb időszakának tekintette, hiszen be tudta fejezni elkezdett munkáit, a rendszerváltás pedig az ő szakmájában is igazi megváltásnak bizonyult.

1990-ben újra elkezdte tevékenységét az EME, amelynek Jakó 1994-ig volt az elnöke. Immár szabadon tarthatott előadásokat téziseiről mind Erdélyben, mind az országhatáron túl. 1990 után nagyon sok díjban és kitüntetésben részesült: Lotz János-emlékérmet kapott, megítélték számára a Pro Cultura Hungarica-díjat, a Kriterion-koszorút és a Magyar Örökség-díjat is. 1996-ban a romániai magyar történetírás terén végzett kiemelkedő tudományos munkásságáért, az erdélyi magyarság társadalom- és művelődéstörténetét feldolgozó tevékenységéért Széchenyi-díjban részesült.

Jakó-megemlékezés Kolozsváron
Budapest után az elmúlt hétvégén Kolozsváron is megemlékeztek Jakó Zsigmondról centenáriumi születésnapja alkalmából az EME székházában. Barátai, munkatársai és tanítványai felolvasásokkal és történetekkel gondoltak vissza a 2008-ban elhunyt kutatóra. Sokan bíznak abban, hogy életfelfogása és a munka iránti szeretete példaként szolgál a fiatal történészek számára, életműve pedig nem vész el az idők folyamán. Száz év múlva talán ismét összegyűl majd egy maroknyi ember a tiszteletére.