Bodnariu család kontra norvég gyermekvédelem

Juhász Márta

Tárgyilagosan szeretném bemutatni az esetet, hogy az erdélyi ember számára rávilágítsak, milyen az a norvég társadalmi környezet, amelyben egy ilyen döntés születik. Nem szeretnék értékítéletet mondani az ügy kapcsán sem egyik, sem a másik félről. Őszintén szólva, nem tudom melyik nagyobb vétek: a gyermekbántalmazás felett szemet hunyni, vagy gyermekeket a szüleiktől elszakítani. Gondolom, mint mindenben, valahol a középen lenne a helyes út, de azt megtalálni a legnehezebb feladat. Mindenképpen elgondolkodtató, hogy hova vezethet az az alapeszme, mely szerint az egyéni érdek fölülírja a család megbonthatatlan egységét.

A romániai médiavisszhang drámai – valójában arról van szó, hogy a szülők úgy érzik, a külföldi média az egyetlen fegyverük gyermekeik visszaszerzéséért folytatott küzdelmükben. A norvégiai médiavisszhang ezzel ellentétben nagyon visszafogott. Az ügy kezelésének e két teljesen ellentétes módja már önmagában jellemzi a két társadalmat és a közöttük levő kulturális szakadékot. Tartalmilag pedig, ha összehasonlítjuk a két ország erre vonatkozó sajtóját, mintha két egészen más ügyről olvasnánk. A román médiában a legtöbbet azt hangoztatják, hogy a vád a radikális keresztyén nevelés, azt pedig, hogy esetenként enyhe fenekelést is alkalmaztak, sokszor csak mintegy mellékesen említik. A norvég médiában az elején mély volt a hallgatás, majd a román médiavisszhangra rendre válaszoltak. Először egyházi újságok szólaltak meg, röviden tagadva a vallásos alapú vádakat. A Norvég Pünkösdi Mozgalom vezetőtanácsa is nyilatkozott, miszerint a konkrét ügyben nem kívánnak nyilatkozni, de általánosan kijelenthetik, semmilyen megkülönböztetésben nem részesülnek a különböző felekezetek tagjai sem az állam, sem konkrétan a gyermekvédelem részéről, illetve kijelentik, hogy a gyermekek fizikai bántalmazásának semmilyen teológiai alapja nincs. Ezután jelent meg a hír a legolvasottabb norvég napilapokban is. Kevesebb tudósítás szólt az esetről magáról, miszerint fizikai bántalmazás beismert vétsége miatt (amiért hat év börtönt is kaphattak volna) vették el a gyermekeket a szülőktől. A cikkek nagyobb része a romániai médiavisszhang és tüntetések fotóriportját tartalmazta. Semmilyen fotót nem közöltek a család tagjairól, sőt azt taglalták, mekkora vétek a gyermekekkel szemben az, hogy a román sajtóban és az interneten a fényképeiket szellőztetik. A hangsúlyt írásaikban arra fektették, mekkora nyomást gyakorolnak a román tiltakozók mind a helyi Gyermekvédelmi Szolgálat és állami hivatal munkájára Naustdalban, mind a norvég nagykövetségre Bukarestben. A telefonhívások, e-mailek, levelek, internetes tiltakozások tömkelegével annyira gátolják e hivatalok munkáját, hogy már sem megválaszolni, sem követni nem tudják. Sok fényképet közöltek mérges román tévériporterekről és norvég zászlókat lobogtató tüntető tömegekről. A kommentár szerint olyan, mint a nagy norvég nemzeti ünnep, csak ünnepi hangulat helyett forrongó norvégellenes indulatokkal. Leírták például, hogy a bukaresti norvég nagykövet azt mondta, már nem szívesen viseli a norvég zászlós kitűzőjét a kabátján. Bár ezek az írások hangvételükben tárgyilagosak, amikor a norvég közönség elolvassa őket, szemmel láthatóan románellenes indulatokat kelt bennük, olyanannyira, mint amennyire a román meg magyar sajtó kelt az ottani olvasóközönségben norvég gyermekvédelem-ellenest vagy norvégállam-ellenest.

Milyen tényeket ismerhetünk?

Egy kivizsgálás alatt álló ügyről van szó, a norvég Gyermekvédelmi Szolgálat bírósági ügye. A gyermekvédelem álláspontját nem ismerhetjük, szakmai titoktartás köti, minden információ bizalmas. Csak a szülők vallomását ismerjük, amely szerint alkalmankénti enyhe ütést is alkalmaztak a gyermekek nevelésében (az apa gyakrabban, az anya ritkábban). A pontos vádat, a feljelentés tartalmát sem tudjuk, csupán annyit, hogy fizikai bántalmazásról van szó. Norvégiában pedig bármilyen testi erőszak, fenyítés alkalmazása a gyermeknevelésben törvénytelen, nulla tolerancia van ezen a téren. A közvélemény viszont egyoldalúan csak a család álláspontját ismeri, amely érthető módon mindent bevet azért, hogy gyermekeit visszakapja. Norvégiában ilyen esetben a szülők ingyen ügyvédet kapnak az államtól: Ragnhild Torgersen és Ingrid Eikum a Bodnariu szülők védőügyvédjei, akik nem kívánnak nyilatkozni az ügyben. Ehhez képest a romániai médiában Marius Reikerast szerepeltetik mindenhol, mint a szülők ügyvédjét, akinek a neve viszont a norvég médiában sehol nem jelenik meg, tehát csakis magánügyvédjük lehet, hivatalosan nem is képviselheti őket, hiszen Reikeras ügyvédi engedélyét Norvégiában 2009-ben bevonták (adóellenőrzést követően), majd négy hónap börtönbüntetésre ítélték az ellenfél ügyvédjének a megfenyegetéséért. A Bodnariu szülőket többször kereste a norvég média, de ők sem akartak nyilatkozni.

A norvég Gyermekvédelmi Szolgálat

Megkeresésemre Helene Skattum nyugdíjas kommunális gyermekvédelmi vezető elmondta, hogy a norvég Gyermekvédelmi Szolgálatot úgy kell látni, mint az itteni szociális rendszer szerves részét, amely rendszert a második világháború után az akkori elszánt, még homogén, kicsi norvég nép nagyon nagy meggyőződéssel és energiával épített fel, hogy olyanná nője ki magát, amely ma már világszerte példaértékű. Ez a szociális rendszer többet biztosít a polgárai számára, mint bárhol a világon (nyugdíj, betegnyugdíj, betegbiztosítás, családtámogatás, szabadnapok, stb.), viszont egyre több visszaéléssel kell megküzdenie, ahogy Norvégia lakossága nő és egyre heterogénebbé válik. A gyermekvédelem munkája három (1903-ban, 1953-ban és 1992-ben hozott) törvény alkalmazásából áll, amelyek rendeletek útján folyamatosan fejlődnek. Minden szabályozott. 1987-ben került be az a kulcsmondat, miszerint „tilos a gyermeket bántalmazni, erőszakosan kezelni, vagy úgy kezelni, hogy a fizikai vagy pszichikai egészsége sérüljön vagy veszélyeztetve legyen”. „Biztosítani kell, hogy azok a gyermekek és fiatalok, akik az egészségükre vagy fejlődésükre ártalmas körülmények között élnek, megfelelő időben megkapják a szükséges segítséget és felügyeletet” – ez a gyermekvédelem elsődleges célja. Ismerek olyan családot, ahol a három saját gyermek mellett két nevelt gyereket is elvállaltak, akiket a gyermekvédelem azért vett el saját anyjuktól, mert nem gondoskodott róluk megfelelően, az apa pedig soha nem vállalta őket.

Mindenkinek, de különösen azoknak, akik gyermekekkel foglalkoznak (óvodai, iskolai, egészségügyi személyzet) kötelessége jelenteni, ha egy gyermeken bántalmazás jeleit látják. Ennek észrevételére az utóbbiak ki is vannak képezve; nemcsak fizikai nyomokat figyelnek, hanem a pszichikai bántalmazás tipikus jeleit is. Sürgős esetben, ha a gyermek közvetlen veszélynek van kitéve, a Gyermekvédelmi Szolgálatnak kötelessége rögtön intézkedni, hogy a gyermeket biztonságba helyezze, ehhez kérheti a rendőrség segítségét – ez történt a Bodnariu család esetében is. Ha a bejelentést nem ítélik sürgősnek, akkor a standard eljárást követik, miszerint próbálnak a családnak segíteni a gyermekek gondozásában, javítani az elkövetett hibákon. Ehhez Norvégiában sok emberi erőforrás áll rendelkezésükre (pszichológus, szociális munkás, családlátogató, főző segítség stb.), bár az erőforrások mértéke igen változó, kisebb településeken kevesebb. A gyermekvédelmi dolgozók általában a dolgukat meggyőződéssel végzik, esetenként lehet emberi hibáról, inkompetenciáról, akár túlkapásról szó. Mondvacsinált indokkal viszont, ellentétben azzal, amit egyes magyar sajtótermékekben olvasni lehetett, nem veszik el a gyermekeket Norvégiában. Helene Skattum övön aluli támadásnak nevezte az ilyen kijelentéseket, amelyeket szerinte minden értelmes ember nevetségesnek tart.

Ideológiai kérdések

Egy gyermek elszakítása a családjától a független gyermekvédelmi bíróság döntésén múlik, a gyermekvédelemnél dolgozó szociális munkások megítélése alapján, akiknek jogtanácsadó segítségével dokumentálniuk kell állásfoglalásukat. A vezérlő elv a „gyermek érdeke princípium”, amelyet individuálisan ítélnek meg az egyes gyermekre vonatkozóan, és amely fölülírja a „biológiai princípiumot”, miszerint minden gyermek a biológiai szüleihez tartozik. „Nem a szülők érdeke a fontos, nem is a család érdeke, hanem a gyermek individuális érdeke” – hangsúlyozta Helene Skattum. Fontos humánus vívmányként értékelte ezt az elvet, és azt is hozzátette: „aki nem alkalmazkodik a norvég rendszerhez, az ne jöjjön ide”. Minden gyermek esetét külön-külön bírálják el az egyéni érdek szerint, van úgy, hogy egy családból egyes gyermekeket eltávolítanak, másokat meg nem. Van úgy, hogy a testvéreket közösen helyezik el, máskor pedig egymástól is elszakítják őket, ahogy az egyéni érdek kívánja.

Helene Skattum azt is kiemelte, norvégként nagyon büszkék arra, hogy ők dolgozták ki az Egyesült Nemzetek Szervezetének Gyermekjogi Egyezményét, amelyet 1989-ben írtak alá és az USA és Szomália kivételével minden államban ratifikáltak. A dokumentum a gyermek érdekét, mint „mindenek felett álló”, független értéket, mint alapjogot határozza meg. Az egyes gyermek nevelhetőségi feltételeihez való alkalmazkodás a 19–20. század fordulója óta jelen van a pedagógiai gondolkodásban, erkölcsi-szakmai követelésből jogi követeléssé azonban ezáltal az egyezmény által vált. Három pontot emelnék ki ebből az egyezményből:

• A gyerekeknek jogukban áll, hogy ismerjék saját szüleiket, és azok neveljék fel őket. Azonban ha a gyerek érdeke megkívánja, elválasztható családjától.

• Az államnak kötelessége mindent megtenni annak érdekében, hogy megakadályozza a gyerekek fizikai és lelki bántalmazását.

• Az állam köteles minden tőle telhetőt megtenni, hogy biztosítsa a gyerekek megfelelő fejlődését.

Itt egyszerűen arról van szó, hogy Norvégiában minden törvényt komolyan vesznek és betartanak. Egy-két generáció alatt gyakorlatilag megszüntették a családon belüli erőszakot. Az állam maximálisan gondoskodik az egyénekről családi háttértől függetlenül. A nyugati modern államokban atársadalom alapsejtje nem acsalád, hanem az egyén, aki aszociális szolgáltatások haszonélvezője. Ezekben a társadalmakban az ilyen esetek, mint a Bodnariu családé, megtörténhetnek, mégpedig hatályos törvényi keretek között. A norvég hozzáállás általánosan az, hogy ez így mindenkinek a javát szolgálja, mindenki végezze a dolgát, egymás dolgába ne szóljunk bele, még véleményt se mondjunk róla. Ha pedig valaki hibázik, a hibást kell felelősségre vonni.