A település, ahol túl későn épült híd a Maroson – Maroknyian lakják Oláhdellőt, de kitartanak

Ennek apropóján látogattunk mi is a településre. Amikor a mintegy 1700-as lélekszámú Marosugráról kocsival megközelítjük Oláhdellőt, ma már fel sem tűnik, hogy át kell haladnunk a Maroson, amit egy modern híd tesz lehetővé. Bő tíz évvel ezelőtt azonban még komp és csónak volt az egyetlen közlekedési eszköz, ami összekötötte a kis települést a községközponttal és a világgal.

A fiatal lelkipásztor egy éve szolgál a Maros megyei falu gyülekezetében, de nem volt ismeretlen előtte a település és az emberek, hiszen korábban felesége itt volt beszolgáló lelkész, most Marosugrán laknak. A gyülekezetben rég nem lakott helyben lelkész, a valamikor iskolaként és parókiaként szolgáló épület elég rossz állapotban volt.

„Amikor idekerültem, azt mondtam, merjünk egy merészet álmodni, és tegyük rendbe az egyik helyiséget, alakítsunk ki gyülekezeti termet. A templomnak nincs fűtése, így télen ide behúzódva megtarthatjuk az istentiszteletet. Bizakodva fogtunk neki a munkálatoknak, mert ki akartuk használni a meglévő adottságokat. A helyiek és az elszármazottak is nagylelkűen adakoztak, szívügyüknek tartották a gyülekezeti termet. A helyben lakók hűségesen közmunkáztak, mindenben segítettek. Otthonos és szép helyet teremtettünk, ami jól fűthető, és ahová jó összegyűlni” – magyarázza a lelkipásztor az új imaterem történetét.

A család több eladó házat megvásárolt, hogy ne jussanak az enyészet martalékává, és nyaralókká alakították. Főleg nyáron adják bérbe egy-egy hétvégére vagy hosszabb időszakra is olyanoknak, akik igazi falusi környezetben akarna kpihenni. Nyáron tehát nemcsak a hazalátogatók, hanem a vendégek is színesítik a település életét.

„Jó érzésű, kedves emberek lakják Oláhdellőt. Segítőkészek, és nagy szeretettel fogadnak mindenkit” – dicséri közösségét a lelkész, miközben megmutatja a szépen rendbe tett templomot. A falon emléktábla áll, a falu leghíresebb szülöttének, Antal János püspöknek állítva emléket, aki 1836–1852 között irányította az Erdélyi Református Egyházkerületet. Az emléktáblát a korábbi lelkész, Székely Csilla Imola idején állították, aki 19 évet szolgált Oláhdellőn, és igényes kötetben megírta a település magyarságának 18–20. századi történetét.

Ezért mindenki tanítónőként emlegeti, holott később románt és magyart tanított, iskolaigazgató is volt. Búzásbesenyőn született, és amikor ide helyezték, házbérben lakott, mert akkoriban nem volt szokás az ingázás, de nem is volt rá lehetőség.

Ahogy teltek az évek, a gyermeklétszám csökkent: 1980-ban én voltam az utolsó, aki bezárta az ajtót, és rátette az épületre a lakatot” – emlékezik Demeter Katalin.

Későn építették meg a hidat

A nyugdíjas pedagógus arról is mesél, hogy tulajdonképpen azért ürült ki a falu, mert nem volt a külvilággal összekötő hídja. Mindenkinek csónakkal vagy komppal kellett átkelnie a folyón Marosugrára. Gáz és villany sem volt a településen, és a földutakon nehezen lehetett esős időben közlekedni. A nagy elvándorlási hullám a hetvenes években kezdődött, amikor legtöbben a községközpontban vettek házat, és oda költöztek. Ők most is hazajárnak, ha még megvan a szülői otthon. De volt, aki elment Vásárhelyre vagy külföldre.

Nem egyszer éreztem én is félelmet, miközben imbolygó csónakkal vittek át egyik oldalról a másikra. Nem széles a Maros, de azért veszélyes. Most már gyorsan meg lehet közelíteni a falut, aszfaltutunk lett” – magyarázza Demeter Katalin, aki szeretettel mesél fiatalkoráról, gyermekeiről, unokáiról, és többször említi, hogy Oláhdellőnek különös vonzereje van: nemcsak a csend és a szép táj, hanem az emberek kedvessége is maradásra bírta.

Vallja, hogy mindig merészen kell előre tekinteni, nem szabad elcsüggedni.

Hazafelé tartva alaposabban megnézzük a hidat, ami bő tíz éve köti össze a települést a külvilággal.

• A Maros szelíden hömpölyög, már nem jelent akadályt, az egykori átkelési lehetőséget, a csónakot, kompot már csak az emlékek őrzik.

• Ugyanígy csak régi fényképeken és az emberek visszaemlékezéseiben tűnnek fel a gyermekzsivajtól hangos udvarok, a benépesült iskola és kultúrotthon, a közösségi élet.

• Mi már csendes települést ismertünk meg, ahol most is szeretettel fogadják a hazatérőt, de az idegeneket is, és ahol fontosnak tartják, hogy legyen önálló lelkész és télen is fűtött hely, ahol Istenhez fohászkodhatnak.