Makkai Péter: még az amputáltat is ellenőrzik időközönként, hátha kinőtt a lába

Romániában a rendszer úgy működik, hogy ha kitör egy botrány, gyorsan mindenki nekiesik a problémának, de pár hónap múlva kiderül, hogy valójában semmit sem oldottak meg. Most például jelentkezett nálunk, a sepsiszentgyörgyi Írisz Háznál egy fiatalember, aki fogyatékkal él, aki érintettje volt a 2023-as marosvásárhelyi botránynak.

– és ez meglátszik a döntéseiken, és azon, ahogy a dolgok zajlanak, lassan, döcögősen.

– Az említett fiatalember esetében konkrétan miben tud segíteni az Írisz Ház?

– Az a célunk, hogy integráljuk, ne passzív ellátásban részesüljön. Nem begyógyszerezzük és egy ágyhoz kötjük, hanem lefoglaljuk, programokat szervezünk neki, fejlesztjük a képességeit. Ha lehet, a munkaerőpiacra is bevisszük. Vagyis emberként kezeljük, nem „páciensként”.

Ez sajnos az állami rendszer nagy problémája: még mindig orvosi szemléletű a fogyatékosság megítélése. Az orvos mondja ki a diagnózist, és az alapján sorolják be az embereket. Pedig szociális munkás, pszichológus, gyógypedagógus kellene, akik az egyént egészében látják: erősségekkel, gyengeségekkel együtt.

Aztán jön a bizottság, és néha abszurd helyzetek születnek: amputáltak, Down-szindrómások esetében is „ellenőrzik”, hogy talán meggyógyultak-e. Ez teljesen nonszensz. A fiatalember esetében most azon dolgozunk, hogy értelmes elfoglaltságot találjunk neki, közösségben legyen, megbecsülést kapjon. Hogy érezze: emberként tekintenek rá, nem a fogyatékosságát, hanem a képességeit nézik.

– Amint felvázolta, közel sem tökéletes a rendszer. A jelenlegi megszorítások és gazdasági nehézségek még rontanak a helyzeten? Most majd még inkább háttérbe szorulnak szociális kérdések?

– Igen, de ez nemcsak nálunk, máshol is így van: ha pénzügyi gondok vannak, elsőként a szociális területen vágnak. És azon belül is az idősek, a fogyatékkal élők járnak a legrosszabbul – nekik nincs erős érdekérvényesítő képességük. Ha például a juttatásaikat csökkentik, nincs valódi társadalmi ellenállás. A döntéshozók ezt tényként kezelik.

– Nyugdíjasok vagy szakszervezetek néha hallatják a hangjukat. A fogyatékkal élőknek mennyire van Romániában szervezett képviseletük?

– Nagyon gyenge. Gondoljunk bele: a legtöbben közülük ellátásra, segítségre szorulnak, sokan egy tüntetésre sem tudnának kijutni egyedül. Így sokkal nehezebb az érdekképviselet. A másik gond, hogy a kormányoknak nem érdeke ezt támogatni. Nincs program, amely szülőszövetségeket vagy erősebb érdekképviseleti szervezeteket segítene. Van néhány bukaresti, „országosnak” mondott szervezet, amelyek hangosak a médiában, de mögöttük nem áll igazi szolgálat. Gondoljon csak bele: mikor találkozott utoljára a gyengénlátók, a mozgássérültek vagy a fogyatékkal élő gyermekek szövetségével? Ezek a szervezetek alig láthatók.

– És az egyházak mennyire kapcsolódnak be ebbe a munkába?

– Itt külön kell választani: érdekképviselet szinte nincs, de a szolgáltatások terén az egyházak és alapítványok nagyon is jelen vannak. Ha a teljes szociális szolgáltatási hálót nézzük, körülbelül fele állami, fele pedig egyházi vagy civil hátterű. Amikor Bukarestben dolgoztam, sikerült elérni egy fontos változást: korábban az állam szinte kizárólag a saját intézményeit finanszírozta. Az egyházi és civil szolgáltatásokat gyakorlatilag figyelmen kívül hagyta, legfeljebb egy minimális szubvencióval 98-as törvény alapján.

Ezen változtattunk. Az új szociális törvény kimondja: nem a szolgáltatót, hanem az ellátottat finanszírozza az állam: vagyis ha egy idős, fogyatékkal élő vagy gyerek ellátásra szorul, a költséget az a szolgáltató kapja, aki ténylegesen gondoskodik róla – függetlenül attól, hogy állami vagy civil. Ez gyökeres szemléletváltás, persze lassan indul be, de a törvény már megvan, és folyamatban van a gyakorlati alkalmazása.

– Az ön által vezetett sepsiszentgyörgyi Írisz Ház már több mint másfél évtizede működik. Ön szerint miben példaértékű, és vannak-e hasonló kezdeményezések Erdélyben? Milyen nehézségekkel szembesülnek?

– Hála Istennek, egyre több alapítvány és egyesület foglalkozik felnőtt fogyatékkal élőkkel: nappali ellátással, fejlesztéssel, közösségi programokkal. Régebben a legnagyobb gond a finanszírozás volt, de mostanra sok új szervezet indult el, és szép munkát végeznek. Számunkra a legfontosabb, hogy megmutassuk: a fogyatékkal élők értéket képviselnek, hozzá tudnak adni a társadalomhoz.

Egyre több partnerünk van, akik ezt a szemléletet képviselik. A múlt héten például a Szilágyságból, Vásárhely környékéről, Hargita megyéből érkeztek kollégák, és csodálatos volt látni a munkájukat. Van, aki 12 emberrel foglalkozik, van, aki 40–50-nel – mindkettő példaértékű.

– Az önkormányzat mennyire partner ebben?

– Jó a kapcsolatunk. Vannak szolgáltatásaink, amelyeket ők is támogatnak. Például a mobil egységet, amely házhoz megy azokhoz, akik nem tudnak bejárni a központba, és a munkaközvetítő központunkat, amely fogyatékkal élőket készít fel a nyílt munkaerőpiacra, illetve a cégeket is segíti abban, hogy befogadják őket. Ezeket mi indítottuk el, de az önkormányzat látta az eredményeit, és beszállt a támogatásba. A nappali központunk finanszírozását pedig az állam biztosítja a gyermekjogvédelem rendszerén keresztül.

– A munkaerőpiaci integráció mennyire működik a gyakorlatban? Székelyföldön sokáig ritka volt fogyatékkal élőt dolgozni látni, maximum a Kauflandban vagy a Dedemanban fordult elő ilyen.

– A nagy cégek, mint a Kaufland vagy a Dedeman, felülről vállalt szociális programként kezdték alkalmazni őket. A kisebb cégeknél sokkal nehezebb, hiszen ott minden munkaerőt maximálisan kihasználnak, és nehezebb elmagyarázni, miért előnyös egy fogyatékkal élő alkalmazása.

Pedig a tapasztalat azt mutatja, hogy ahol ténylegesen alkalmaznak fogyatékkal élőt, ott pozitív változás történik a közösségben. Mondok egy példát: a Madárlátta pékségnél eleinte ódzkodtak, de végül belevágtak. Azóta a vezető azt mondja, érzi, hogy „más íze van annak a kenyérnek, amelyik műszakban fogyatékkal élő dolgozik”. Ez persze képletes, de jól mutatja: erősíti a közösséget, a szolidaritást, a munkamorált.

– Ha jól tudom, eredeti hivatásához kapcsolódva fogyatékkal élők számára is szervez istentiszteleteket. Ez most is zajlik, vagy inkább múlt időben kell kérdeznem?

– Most is rendszeresen szervezzük, és bátorítjuk a gyülekezeteket, lelkipásztorokat, hogy nyissanak a fogyatékkal élők felé. Az értelmi sérülteknek a hagyományos református liturgia sokszor nehezen érthető, ezért egyszerűbb, vizuális és élményszerűbb formában kell átadni az evangéliumot.

Ezeken az alkalmakon mindenki otthon érezheti magát a közösségben – és igazából az lenne jó, ha ezek nem „speciális” istentiszteletek lennének, hanem az egyház természetes nyitottságának részei. A gyülekezet pedig sokat segíthet abban, hogy a fogyatékkal élők kapcsolati hálója, szociális élete ne szűküljön be, hanem bővüljön.

– És a modern technológia, digitalizáció mennyire segíti mindezt?

– A pandémia alatt derült ki, mennyire hasznos. Nem adhattuk fel, ezért online „virtuális nappali központot” indítottunk: áhítat, tornaóra, kertészet – mind ment az interneten. Azt hittük, nehéz lesz, de meglepően jól működött, és mindenki érezte, hogy nincs bezárva, hanem közösségben van. Azóta is használunk ilyen eszközöket, például vizuális elemeket az istentiszteleteken.

– Ha jól tudom, most fejeztek be egy nagyobb beruházást is.

– Igen, átadás előtt áll a védett lakóotthon központunk. Eddig csak négy fogyatékkal élő élt egy lakásban, most huszonhatan tudnak önállóbb életet élni garzonokban vagy közösségi lakásokban. Ez hatalmas előrelépés, mert idősödnek az ellátottaink is, a szülők is, és muszáj megtanulniuk az önállóságot. Elindítottuk a Gondosóra programot is: egy jelzőrendszer, ami segít az egyedül élő időseknek és fogyatékkal élőknek. Ha baj van, egy gombnyomással jelezhetnek, vagy esés esetén magától riaszt.

Most Sepsiszentgyörgyön működik kísérleti alapon, az önkormányzat a költségek 70 százalékát állja, de szeretnénk kiterjeszteni más megyékre is. Emellett októbertől közel 600 hátrányos helyzetű gyerekünk lesz a délutáni oktatási programban: meleg ebédet és tanulási segítséget kapnak főként falvakon.

– Nagyon sok nehézségről, problémáról szót ejtettünk. Ki tudná emelni, hogy mi az, amit ön a legégetőbb problémának tart országos szinten?

– Nehéz egyet kiemelni, mert mindenütt ég valami. De például a fogyatékkal élők munkahelyi elhelyezésénél: a törvény előírja a kvótát, a cégek, ha nem teljesítik, fizetik a büntetést. Ez országszinten óriási összeg, de egyszerűen befolyik a költségvetésbe, nem oda megy, ahova kellene. Ez döntés kérdése, nem pénzhiány.

Tehát van pénz, csak nem jó helyen. Ami igazán hiányzik, az a nagyobb érzékenység és szakmaiság. Ha ezek megvannak, sok probléma megoldódik.