Kosárfonók paradicsoma, „Szerbia”

\"Nincs messze, át kell hajtani a hídon, és a nagykanyar után az elsõ balra” – mutat észak irányába a középkorú cigányasszony, miközben az út menti parkolóban, fiatalabb segédeivel, a fonott portékáját próbálja a felszusszanó gépkocsivezetõkre tukmálni. Az érdeklõdõk többsége felkapja a fejét, mihelyt Szerbiáról hall, pedig ennek a kis földrésznek igazán semmi köze ahhoz az államhoz, ami a volt Jugoszláviából maradt. Legfeljebb annyi, hogy úgy néz ki, mint a balkáni térség bombázás után.
Ha Marossárpatak fõutcáján a cigánytelep nevének eredetérõl érdeklõdünk, mindenki a volt jugoszláv államban uralkodó állapotokat emlegeti. Düledezõ házak, kosz, szegénység, olykor meg polgárháborús hangulat – leginkább ez jellemzi a mintegy ezer cigány által lakott falurészt. Az itt élõknek viszont fogalmuk sincs, hogy a magyarok miért nevezték el a fertályukat Szerbiának. Ám soha nem tiltakoztak a pejoratív értelmû megnevezés ellen, sõt õk maguk is átvették. „Ha igazán szép bútort akarsz fonatni, a néma testvérek szüleit keresd” – biztat valaki, aki megtapasztalta, hogy a sárpataki Szerbiában sokan élnek vesszõfonásból, de szerinte igazán igényes munkát a Nisztor család tagjai végeznek.

Minden portéka vevõre talál

A cigánytelepen romák hada veszi körül az autót. Mindeniknek valami kérdezni- vagy mondanivalója van. A gyerekek pénzt vagy cukorkát kérnek, némelyik a kocsit simogatja, a felnõttek fonott bútordarabjaikat kínálják. Amikor megtudják, hogy nem kereskedõkként érkeztünk, még nagyobb érdeklõdést kezdenek tanúsítani. „Maga a megyétõl jött? Ugye, nem büntet meg?” – kérdezi egy idõsödõ asszony, aki pillanatok leforgása alatt bevallja, hogy nem váltott ki iparengedélyt, soha nem fizetett adót, és „kitáncát sem tud vágni”, de csak azért, mert nem tud írni-olvasni. Közben a domboldalra épült házból elõbukkan a Nisztor családfõ, Lajos, aki feleségével és fiaival éppen egy ülõgarnitúrán dolgozik. „Hiába van kint szép idõ, ez olyan munka, hogy csak bent lehet végezni – mondja, majd be is hív. – A vesszõ a napon megszárad, dobhatod el, mert úgy nem jó semmire”. A fiúk, Attila és János az elõtérben éppen egy kétszemélyes kanapénak nevezett ülõalkalmatosság befejezésén dolgoznak, a szülõk a belsõ szobában pedig a foteleken munkálkodnak. A teljes készlethez, amelyet 160 lejért visznek el a kereskedõk, még egy kisasztal tartozik. „A garnitúra egy ember egyheti munkája. A nyersanyag, a vesszõ, amit Beszterce-Naszód megyébõl szerzünk be, 75 lejbe kerül, aztán még rájön a deszka és a szeg, így a nyereségünk még a nyolcvan lejt sem éri el. De a kereskedõk akár száz-százötven eurót is elkérnek érte, attól függ, hol árulják, és milyen vevõt találnak” – avat be az üzletbe Nisztor Lajos felesége, Eszter. Kérdésünkre, hogy az utcában lakó romák mekkora konkurenciát jelentenek egymás számára, a családfõ legyintéssel válaszol. „Ha nem is túl drágán, de itt mindenkinek elkel a portékája” – magyarázza.

Engedély nélkül dolgoznak

Becslések szerint „Szerbiában” mintegy ötven család tengeti életét veszszõfonásból. Az önkormányzattól egyelõre csak Ádám Dániel váltotta ki az iparengedélyt. A magyarázat egyszerû: a jelenlegi rendelkezések szerint csak az kaphat egyéni vállalkozói engedélyt, aki oklevéllel tudja bizonyítani képzését. Nisztor Lajos is „kalifikát impletitornak” nevezi magát, mert már a rendszerváltás elõtti idõszakban is vesszõfonással foglalkozott. Mint mondja, a nyolc osztály elvégzése után munkakönyvvel egy ideig egy caracali vállalatnál dolgozott, majd a sárpataki szövetkezet keretében folytatta. „Lehet, hogy maga el sem hiszi, de abban az idõben, lent Caracalon mi csak exportra dolgoztunk” – büszkélkedik.
Amint a szintén ezzel a kézmûvességgel foglalkozó Szántó Rozália meséli, a faluban már a 8-10 éves cigánygyerekek is vesszõt fonnak. Nem nehéz megtanulni, csak kézügyesség és szorgalom kell hozzá – állítják többen is. Azonkívül nagyon koszos munka, mutatják az asszonyok a kezüket. A férfiak által beszerzett vesszõt nyolc órán keresztül üstben kell fõzni. „Soha nem vagyunk tiszták” – panaszkodik Nisztor Eszter, és máris mutatja a lúgos víztõl megfeketedett kezét. A vesszõfonó romák többsége mégis büszke magára. „Nekünk nem kell elmennünk messzi földre idegen patronnak dolgozni, és nem is kell lopnunk a magyaroktól. Más cigányok csak várják a szociális segélyt, nem tesznek egész nap semmit. Minket megbecsülnek, tõlünk még a külföldiek is vásárolnak” – mondja Nisztor Lajos.
A sárpataki hatóságok is méltányolják azon cigány családok igyekezetét, amelyek munkával próbálják megkeresni a mindennapi betevõ falatra valót. „Ezeknek az embereknek a társadalomhoz való viszonyulásuk is valamelyest különbözik, már abból fakadóan is, hogy dolgoznak” – vélekedett az önkormányzat jegyzõje, Miholcsa Júlia. Megjegyezte: mint minden faluban, ahol jelentõs roma közösség él, eléggé gyakoriak a lopások, azonban nem hinné, hogy azok a cigányok követnék el, akik tisztességes, kétkezi munkából élnek.