„Krisztust nem kell »eladhatóbbá« tennünk” – Tönkő-Lukács Levente református lelkész a fogyasztói mentalitás hatásáról (1.)

Tetszett a zene? Feltöltődtem? Visszajövök még?

Ezek önmagukban nem bűnös kérdések.

– És mikortól válik problematikussá a jelenség?

– A baj ott kezdődik, amikor ezek fontosabbá válnak annál, hogy találkoztam-e az élő Istennel. Mert

Van, amikor vigasztal, de van, amikor szembesít. Van, amikor felemel, de van, amikor bűnbánatra vezet. Az evangélium nem mindig kellemes, de mindig életet ad. Úgy érzem, ma az egyház egyik legnagyobb kísértése, hogy észrevétlenül átvegye a piac logikáját. Mintha az lenne a feladata, hogy versenyképesebb legyen, érdekesebb programokat kínáljon, jobban megfeleljen az emberek elvárásainak. Pedig az egyház küldetése egészen más. Nem fogyasztókat kell kiszolgálnia, hanem Krisztus tanítványaivá kell formálnia az embereket.

A Szentírásban sok olyan találkozást látunk Istennel, amely egyáltalán nem kellemes élményként kezdődik. Gondoljunk csak Ézsaiásra, aki Isten szentségét látva felkiált: „Jaj nekem, elvesztem!” Vagy Péterre, aki a csodálatos halfogás után nem ünnepelni kezd, hanem ezt mondja: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” Isten közelsége nemcsak megvigasztal, hanem le is leplez, nemcsak felemel, hanem térdre is kényszerít. Éppen ezért veszélyes, ha az istentiszteletet kizárólag az érzelmi intenzitása alapján értékeljük.

Dávid sem azért örült, mert tudta, hogy különleges élmény vár rá a templomban. Azért örült, mert oda mehetett, ahol Istennel találkozhatott. És azt hiszem, ha ezt újra felfedeznénk, sok minden a helyére kerülne. Akkor nem azt kérdeznénk hazafelé, hogy „tetszett-e az istentisztelet?”, hanem inkább azt: „Mit végzett ma bennem Isten?”

korábban írtuk

Száz év sok idő, de ami lényeges, változatlan: ünnepel a FIKE, a református egyetemisták egyesülete

Századik születésnapját ünnepli Kolozsváron a hétvégén az 1926-ban alapított Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület (FIKE). A református egyetemisták közösségének jelenlegi és egykori vezetőjét, valamint egy jelenlegi tagját kérdeztük.

– Azt gondolom, a református istentisztelet alapvető szemlélete ma sem változott meg. Inkább mi változtunk meg. Olyan korban élünk, amely egyre nehezebben viseli a csendet, a figyelmet, a várakozást és az elmélyülést. Folyamatos ingerekhez szoktunk, ezért könnyen azt várjuk, hogy a templomban is mindig történjen valami, ami azonnal megragadja az érzékeinket. Közben pedig hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a református istentisztelet nem elsősorban emberi teljesítmény, hanem Isten cselekvése. Az igehirdetés nem egy előadás, a közös imádság nem egy megható betét, az éneklés nem koncert. Mindezek annak az eszközei, hogy Isten megszólítsa a gyülekezetét.

Az embereknek végső soron nem egy emlékezetes prédikátorra van szükségük, hanem arra, hogy Isten Igéje elérje a szívüket. Ugyanakkor fontosnak tartom azt is hangsúlyozni, hogy az igeközpontúság nem egyenlő az élettelenséggel. Időnként mintha két véglet között ingadoznánk. Az egyik oldalon az áll, hogy minden az élményről szóljon, a másikon pedig az, hogy az érzelmeknek egyáltalán nincs helyük az istentiszteleten. Egyik sem református út. A Biblia tele van érzelmekkel. A zsoltárok örömről, könnyekről, félelemről, reménységről beszélnek. Jézus sír Lázár sírjánál, örül tanítványainak, együtt érez a szenvedőkkel. Az érzelmek tehát nem ellenségei a hitnek. A kérdés inkább az, hogy mi irányít kit. Nem az érzelmeknek kell vezetniük az Igét, hanem az Igének kell formálnia az érzelmeinket.

Mert a református istentisztelet ereje soha nem a látványban volt, hanem abban a hitben, hogy Isten ma is megszólal. És ahol Isten valóban megszólal, ott nincs szükség pótlékokra. Őszintén hiszem, hogy ezt nekünk, lelkipásztoroknak kell először újratanulnunk.

Interjúnk második, befejező részét hamarosan közöljük.