Történészek kutatják az állambiztonsági forrásokat, hogy feltárják az erdélyi magyar értelmiség múltját
Fotó: CNSAS/Facebook
A múlt feltárása nem tűri a fekete-fehér ítéleteket: a kutatónak együtt kell látnia a kényszerpályákat és az áldozatok igazságát – mondta el a Krónikának Bandi István marosvásárhelyi születésű történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának tudományos munkatársa, romániai referense. A történészt – aki maga is részt vesz a kutatásban – annak kapcsán kérdeztük, hogy elkezdődött a Méhes György–Nagy Elek Alapítvány kutatói pályázati programja, amelynek célja az erdélyi magyar értelmiség 1944 és 1952 közötti történetének feltárása állambiztonsági források alapján. Interjúnk második, befejező része.
2026. szeptember 17., 08:012026. szeptember 17., 08:01
– A kutatásban részt vevő történészként úgy fogalmazott: a Méhes György–Nagy Elek Alapítvány azt szeretné, ha a mai nemzedékek tiszta képet kapnának arról, milyen morális és egzisztenciális nyomás alatt kellett alkotnia az előttünk járó generációnak. A kutatások nyomán kirajzolódó kép vajon mennyire tükrözheti az akkori valóságot?
– Mint mondtam, a kutatónak úgynevezett állambiztonsági tudással kell rendelkeznie. Ha ugyanis nem tudja, hogyan működött maga a szervezet, milyen érdekeket szolgált ki, vagy miként használta fel a hálózatba bevont embereket, akkor óhatatlanul előítéletekkel közelít majd az anyaghoz. Abból az előfeltevésből indul ki, hogy az „ügynök” eleve egy vegytisztán rossz karakter, és onnantól kezdve addig keres az archívumban, amíg talál egy olyan iratot, amellyel alátámaszthatja a saját, már meglévő elképzelését.
Én ezzel szemben azt vallom, hogy szélesíteni kell az információs bázist. Ma ugyanis irtózatos információhiány van ezen a téren,
A szocialista állambiztonság és a nyugati titkosszolgálatok is használtak erre egy szaknyelvi kifejezést: ez a „konfabuláció”. Ez tulajdonképpen egyfajta közös mesélés.
A szolgálatok egy valós igazságmagra építenek fel egy fiktív történetet, a sztoriba ágyazott igazságmag pedig fogyaszthatóvá és hihetővé teszi a hazugságot, így az érintett vagy a közvélemény magáévá teszi, sőt tovább is adja azt.
Bandi István történész: „Egyetlen ügynök aktáján keresztül tucatnyi más ember beszervezettségére vagy megfigyeltségére derül fény”
Fotó: Bandi István archívuma
A napi titkosszolgálati gyakorlatot és módszertant tehát alaposan ismerni kell ahhoz, hogy a kutató ne bukjon el a feltárás során. Ugyanúgy
Arra viszont nem vállalkozom, hogy kimondjam, kinek van végső igaza – nem vagyok bírói pozícióban. Sőt, a szakmai bizottságunk tagjaiban nagyon erősen él az a felelősségtudat is, hogy az utánunk következő generációk és a jövő történészei is mérlegre teszik majd a mostani munkánkat, a mi szakmai tevékenységünket.
– Nagyon fontos kulcsszó volt, amit az imént kimondott: nincs bírói pozícióban, nem ítélkezik. Az utóbbi évtizedekben az volt tapasztalható, hogy az utókor „köztudata” gyakran könnyedén ítélkezett napvilágra került résztörténetek alapján, és beskatulyázott alkotókat: az ügynök címke alá kerülve mintha az egész életmű más megvilágításba került volna, csorbult volna az értéke vagy az illető alakjának moralitása.
– Teljesen értem. Valahogy az áldozatok igazságtétele és az elkövetők megbélyegzésének szimbiózisát látjuk: ha kinyilatkoztatjuk, hogy van egy áldozati csoport, akkor kell lennie elkövetőnek is, és rögtön az ügynöki kategóriát bélyegezzük meg elkövetőként. Én inkább azt javaslom, lépjünk hátrébb, akár három lépést is, és nézzük meg a törvényi definíciók mögötti valóságot.
A román jogalkotás ugyanis éles határvonalat húz:
Előbbiek a Securitate főállású tisztjei, altisztjei vagy polgári alkalmazottai voltak, akik magát a diktatúra elnyomó gépezetét működtették, irányították a megfigyeléseket és végrehajtották a megtorlásokat.
Romániában létezik egy kormányzati szerv, az IICCMER (a Kommunizmus Bűneit Kutató és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet), amely kifejezetten jogosult feljelentést tenni és vádemelési szakaszba juttatni azokat a volt tiszteket, akik politikai rendőrségi tevékenységük során bűncselekményeket követtek el.
Ha egy volt szekuritátés tisztről a bíróság jogerősen kimondja ezt a minősítést, akkor tudjuk: az illető még az akkori szocialista jogrendet is megsértve élt vissza a hatalmával. Ezzel szemben a hálózati személyek –
Történész: az informátorok, ügynökök sokszor maguk is a tisztek által manipulált, zsarolt áldozatok voltak
Fotó: CNSAS/Facebook
– E tekintetben mi jellemezte a most Önök által vizsgált-vizsgálandó, 1944 és 1952 közti korszakot?
– Ezt a korszakot a legsötétebbnek kell tekintenünk, amikor a végrehajtók korlátlan hatalmat kaptak, és el is hitték, hogy az örökre korlátlan marad. A társadalom pedig áldozat. Egy csoport minden törvényi keret nélkül gyakorolta ezt a hatalmat – legyen szó erőszakos kilakoltatásról, kitelepítésről vagy deportálásról –, azzal az ideológiai magyarázattal, hogy új társadalmat, új embert építenek. Ez később finomodik:
Ha valakit ebben a későbbi időszakban „csupán” elvittek fél évre munkára, azt egyesek finomabb módszernek gondolhatnák a korai évek nyílt erőszakához képest.
Aki viszont ezt átélte, annak semmiképp sem volt kellemes élmény, és az erőszakkal való visszaélés lényegében nem szűnt meg, csak összetettebb lett a formája. A negyvenes évek végén, ötvenes évek elején viszont még nagyon durván, célzottan alapozták meg azt a félelmi állapotot, amelyre később már csak utalni kellett.
– Térjünk vissza az ügynök fogalmára. Hogyan határozná meg, tulajdonképpen mit jelentett akkoriban az állambiztonságiakkal együttműködőnek lenni?
– Az együttműködés kérdését minden korszakban a motiváció határozza meg – ezt módszertanilag motivációelméletnek hívják. Ritka eset, hogy valaki fogja a batyuját, önszántából bevonul a titkosszolgálat valamelyik épületébe, és jelentkezik, hogy jelentéseket szeretne írni. Ez a legritkább archetípus.
Ami az 1944–52-es korszakot illeti: az önkéntes, ideológiai alapú együttműködés az egyik forma – amikor valaki azt gondolja, a Magyar Népi Szövetséget, a korszak meghatározó érdekképviseleti szervét segíti, és ezt később „hazafias alapúnak” minősítik. A másik forma a zsarolás – de itt el kell oszlatni egy tévképzetet:
Legalább ekkora súlya volt annak, ha valaki korábban rendőr, csendőr volt, vagy valamelyik párt tagja – a magyarországi pártoké éppúgy, mint bármely erdélyi vagy polgári párté –, hiszen az ilyen adatgyűjtés 1945 márciusa, a Groza-kormány hatalomra kerülése után kompromittáló anyagnak számított. Ha ez nem volt elég súlyos, érzékenyebb, személyesebb információt kerestek. És van egy további tévhit: hogy csak a „félnivalóval” rendelkezőket lehetett beszervezni. Valójában egy jó családapa, akinek két-három gyereke van, pont ezért alkalmas erre – hiszen van mit féltenie.
Történész: a napi titkosszolgálati gyakorlatot és módszertant alaposan ismerni kell ahhoz, hogy a kutató ne bukjon el a feltárás során
Fotó: CNSAS/Facebook
– És arról mit lehet tudni, a romániai lakosság milyen arányban volt beszervezve?
– Egy megyei példával szemléltetem: egy tömbmagyar megyében, mondjuk Kovászna megyében, a fiatalkorúak közül nagyjából kétezren lehettek beszervezve, a teljes állomány pedig megyénként hét-tízezer fő között mozgott, a megye lakosságától és szerepétől függően – vannak kutatások arra, milyen területeken mennyi ügynököt kellett tartani. Országos szinten így jön ki az a mintegy 200 ezer fős szám, amelyről nemrég a román sajtó és a CNSAS munkatársai is polemizáltak.
A szám azért változik időszakonként, mert bizonyos együttműködőket inaktívvá tettek, tehát kizárták őket a hálózatból.
Azt viszont, hogy ezen belül pontosan hány magyar együttműködő volt, inkább körülményes megállapítani, de nem lehetetlen. A román állambiztonság ugyanis a saját szervezeti és szakmai logikája szerint készített kimutatásokat, így a nemzetiségi vonatkozású és az ügynökökről készült adatsorok esetében is ez volt a meghatározó.
Az állambiztonság a vonalas- és a területi elvet az operatív igényeinek megfelelően alkalmazva szervezte be a nemzetiségieket (magyarokat, németeket, ukránokat, törököket, stb.).
Ezeket külön hárították el, területi alapon: minden megyének megvolt a maga szekuritátés parancsnoksága, azon belül pedig minden szakágnak külön leképzett struktúrája.
„Ahhoz, hogy egy-egy egyéni szerepet reálisan és elfogulatlanul láthassunk, a teljes erdélyi értelmiségi társadalom hálózatát, a teljes kontextust meg kell vizsgálnunk” – mondta el a Krónikának adott interjúban Bandi István történész.
– Kutatásuk első körben az 1944 és 52 közti időszakot vizsgálja, de feltehetően eljutnak 1989-ig. Nagyjából meddig fog tartani ez a kutatás, és milyen formában válik láthatóvá az eredménye a nagyközönség számára?
– Mint minden tudományos kutatásnak, ennek is megvan a maga logikája: a forrásfeltárást az elemzés, majd a megjelentetés követi. A pályázaton nyertes kutatók tanulmányok vagy önálló kötetek formájában teszik közzé az eredményeiket, és a szakmai bizottság is folyamatosan publikál.
A kritikai szellemet megőrizve kutatói alapállásunk, hogy kerüljük a sokat markol, de keveset fog helyzetet. A teljes projekt egészen 1989-ig tart majd. Az érintett értelmiségi szereplők életútjának feltárásán túl bepillantást nyújtunk abba is, hogyan látta és hogyan írta le ez a réteg a magyar társadalmat, illetve hogyan alkotott annak. Kronologikusan követjük végig a csoportot: bemutatjuk a pálfordulásokat, a megtört vagy éppen induló karriereket. Különválasztjuk a párttal, illetve a titkosszolgálattal való együttműködést – ezt a két külön dolgot ugyanis gyakran összemosó köztudat jellemzi, ugyanis a nagyközönség hajlik ezek összemosására. Természetesen ugyanúgy foglalkozunk azokkal is, akik áldozatul estek a rendszernek, akiket elhallgattattak vagy bebörtönöztek.
Lehallgatókészülék. A történész kiemelte, nem csak azok voltak zsarolhatók, akiknek személyiségi jogokat sértő titkuk volt
Fotó: CNSAS/Facebook
– És az értelmiség köreiből kik számítanak vizsgálandó személynek: kizárólag irodalmat alkotó költők, írók, vagy pedig a szélesebb értelmiségi körbe tartozók, például pedagógusok, orvosok is?
– Az alapító szándéka szerint az elsődleges fókuszpontot az írói társadalom jelenti, de a kutatás módszertana ennél lényegesen integratívabb. Nem elszigetelt életrajzokban gondolkodunk:
Az igazi módszertani nóvumot az adja, hogy az eddig teljesen ismeretlen, feltáratlan állambiztonsági források bevonásával képesek vagyunk egy gyökeresen új olvasatot adni az eddig statikusnak hitt társadalmi szegmensekről és hálózatokról.
A mikro- és makrotörténeti összefüggéseket organikus egységben vizsgáljuk. Bár a szoros értelemben vett szakírók – például az orvostudományi karok specialistái – kívül esnek a közvetlen merítésen, a látószögünk rendkívül összetett. Én szívesen nevezem ezt egyfajta szellemi csoportok párhuzamos vizsgálatának: az Erdélyi Helikon köre mellett ugyanis a baloldali írói csoportosulásokat, illetve egyéb irodalmi és szellemi csoportosulásokat is folyamatosan nyomon követjük.
Azok a szereplők, akik a harmincas években meghatározták a szellemi életet, 1945 után – vagy akár az illegalitásból kilépve – radikálisan új társadalmi szerepekben találták magukat.
Az állambiztonsági iratanyagok ismeretlenségéből adódó új adatok és összefüggések fényében pedig a „hogyan tovább”, a morális szerepvállalások és a kényszerű lojalitások kérdései – vagyis maga a hálózati együttműködés problematikája – egy egészen más, eddig rejtve maradt megvilágításba kerülnek.
– Felmerülhet a kutatás mentén az etikai szempont is. Ha egy alkotóról az utókornak kialakult korábban egy bizonyos képe, és a kutatás ezt megváltoztató információkat hoz felszínre, mi történik majd az illető imidzsével? Kell-e hozzájárulás a leszármazottaktól – unokáktól, dédunokáktól – a napvilágra kerülő információk nyilvánosságra hozatalához?
– Jogos a kérdés, hiszen a kutatásunk legérzékenyebb pontjára tapint rá. Jogi értelemben a helyzet tiszta: a volt szocialista államok, így Románia és Magyarország törvényi keretei is lehetővé teszik ezen iratok vizsgálatát, abból senkit sem lehet kizárni. Az igazi dilemmák ott kezdődnek, ahol a jogi szabályozás véget ér, és belép a kutató etikai és erkölcsi felelőssége.
Ki tudja ma megmondani, hogy a nagyapja ügynök volt-e, ha ő maga nem kérte ki eddig a rá vonatkozó adatokat? Mivel az anyag szabadon kutatható, ha valaki más teszi meg ezt, és az információk nyilvánosságra kerülnek, az legfeljebb a múltbeli képet módosítja. Ez az 1989-ben kivívott információszabadságból következik, nem pedig szándékos károkozásból.
Az alapítvány szándéka egyszerűen az írói társadalom valós viszonyainak megismertetése.
Az 1944. és 1952. közötti korszakban az önkéntes, ideológiai alapú együttműködés is létező jelenség volt
Fotó: CNSAS/Facebook
– Módszertanilag hogyan kezelhető ez a hálózat? Hiszen egy-egy név mögött sorsok és újabb nevek bukkannak fel.
– Valóban, egy kutató sosem steril közegben dolgozik: elkerülhetetlenül egy egész hálózati mátrix tárul fel előttünk.
hiszen a hatalom gyakran magukon az ügynökökön keresztül is szerzett információkat egymásról.
Ez komoly szakmai tehertétel, hiszen látjuk, hogy az egyházi elöljáróktól az orvosokon és tanárokon át az írókig rendkívül sokan be voltak szervezve. Ezzel a feltárással egyrészt bővül az ismeretünk az értelmiség egymáshoz való viszonyáról, másrészt új képet kapunk arról, milyen elnyomó módszerekkel próbálta a hatalom az oldalára állítani vagy felhasználni őket.
– És vajon hogyan lehet objektívnek maradni, amikor ilyen emberi drámákkal szembesül a kutató?
– Ehhez elengedhetetlen a morális empátia és a forráskritika szimbiózisa. A gyakorlatban gyakran találkozunk olyan esetekkel, amikor az egykori együttműködő azzal indokolja a döntését, hogy a saját egyetemi közösségét vagy lapját próbálta menteni egy külső, rosszindulatúbb feljelentőtől. Kutatóként én nem vonhatom kétségbe ezt a megélt szubjektív igazságot és túlélési stratégiát. Nekem rögzítenem kell ezeket a kényszerhelyzeteket, miközben az áldozati etika szempontjaihoz is mérnem kell az együttműködést.
– kell dolgoznia, ettől olyan összetett ez a munka.
Fontos leszögezni: ez nem csak történelem. A hatalom és az egyén viszonyrendszere ma is működik. Nem tekinthetünk úgy erre a korszakra, mint egy tőlünk elszigetelt múltra, hiszen a köztünk élő egykori hálózati személyek, az ügynökök, a beszervező tartótisztek és a korabeli pártállami elit tagjai társadalmi és kulturális értelemben ma is jelen vannak mindennapjainkban. Ezért a levéltári források módszeres feltárása nem pusztán múltba tekintő iratfeldolgozás.
amely az empátián és a forráskritikán keresztül esélyt ad arra, hogy lebontsuk és végre feloldjuk ezt a generációkon átívelő, elhallgatott erkölcsi tehertételt.
A megfigyelésnek számos módja volt, a fényképezés is ezek közé tartozottt
Fotó: CNSAS/Facebook
Közép-Kelet-Európában most megvan az a történelmi és jogi lehetőségünk, ami a nyugati országokban – például Angliában vagy Franciaországban – intézményesen zárt világ. Az Európai Unió egykori szocialista tagállamainak polgáraiként szabadon kutathatunk egymás állambiztonsági levéltáraiban. Ezzel az összehasonlító és határokon átnyúló lehetőséggel élnünk kell – de kizárólag a legszigorúbb kutatásetikai normák, a szakmai tisztesség és a morális árnyaltság fenntartása mellett.
„Ahhoz, hogy egy-egy egyéni szerepet reálisan és elfogulatlanul láthassunk, a teljes erdélyi értelmiségi társadalom hálózatát, a teljes kontextust meg kell vizsgálnunk” – mondta el a Krónikának adott interjúban Bandi István történész.
Az 1989 előtti kommunista hatalom folyamatosan szemmel tartotta az országban tevékenykedő külföldi újságírókat, hogy elejét vegye a valós helyzet bemutatásának – derül ki a CNSAS által bemutatott legfrissebb dokumentumokból.
A Ceaușescu-rendszer titkosrendőrsége, a Securitate az 1980-as évek végén rendszeresen toborzott kiskorú informátorokat az iskolák padsoraiból – gyakran a tanárok aktív közreműködésével, a szülők tudta és beleegyezése nélkül.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Rendőrségi források szerint pisztolyt találtak a hatóságok a keddi fővárosi gazdatüntetésen történt erőszakos cselekmények egyik feltételezett felbujtójának autójában.
Miközben Erzsébetvároson az Apafi-kastély esélyt kap a megújulásra, az örökséget magáénak érző közösség létszáma folyamatosan csökken. Így nemcsak az a kérdés, mikorra újulnak meg a falak, hanem az is, kik és milyen tartalommal töltik majd meg őket.
54 millió euró értékű szerződést írt alá a NATO-szabványú 12,7 x 99 mm-es lőszeralkatrészek gyártására tervezett, egyedi gyártású speciális gépek beszerzésére a kudzsiri fegyvergyár.
Elkészült Temesváron a Forradalom útja, amely a nacionálkommunista rendszer bukásához vezető 1989-es eseményeknek állít emléket, ugyanakkor az önkormányzat elvesztette a projektre igényelt uniós támogatást.
Öt kutatás indul az erdélyi magyar értelmiség 1944 és 1952 közötti történetének, a korszak kulturális és intézményi hálózatainak, valamint a kommunista diktatúra hatalomgyakorlásának és az értelmiségi életutakra gyakorolt hatásának a vizsgálatára.
Több mint ötven település közösségei találkoznak, sátrakat állítanak, hagyományos ételekkel kínálják egymást, miközben népviseletbe öltözött gyermekek, fiatalok és idősek vonulnak végig Zilahon.
Zöld jelzést kapott a projekt: Brassó egyik legfontosabb műemléke, a Fekete templom udvara egy lépéssel közelebb került a helyi önkormányzat és az Evangélikus Egyház által előkészített gyökeres átalakuláshoz.
Éles verseny bontakozott ki az erdélyi légikikötők között, a Kolozsvári Nemzetközi Repülőtér szerint a marosvásárhelyi reptérnek juttatott önkormányzati támogatások már érzékelhetően befolyásolják a mindkét városból elérhető járatok utasforgalmát.
Erdély több megyéjében is látni házalókat, illetve az utcán potenciális vevőket leszólító, edénykészleteket kínáló kereskedőket, akik gyenge minőségű termékeiket próbálják áron felül rásózni a gyanútlan emberekre.
Baj van a matematika oktatásával Romániában, szemléletváltásra van szükség – szögezte le Vad Zoltán nagyváradi matematika és informatika szakos tanár, amikor a PISA 2025-ös felmérésének minap közzétett, lesújtó eredményeiről faggattuk.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!