A maga korában műszaki és építészeti vívmánynak számított az aradi víztorony

– mesélt az ipartörténeti műemlékről Ujj János nyugalmazott aradi történelemtanár, újságíró és helytörténész. A sárga dísztéglával burkolt torony a felső emeleti ablakainak és erkélyeinek finom vonalú díszítésével, a kovácsoltvas erkélyrácsok szépségével tűnik ki. Kívül körbe lehet járni, és egy panorámaképet kaphat a városról, aki felmerészkedik oda, tehát eredeti céljának megfelelően már nem lehet használni, mert Ujj János szerint a víztartályon lángvágóval alakították ki a kijáratot az erkélyre.

„A víztorony a millennium évében, 1896-ban épült fel, s amit ennek kapcsán biztosan tudunk, hogy a városi tanács megbízott egy budapesti építővállalatot az elkészítésével. Azt hisszük – mert sajnos nem találtuk meg a dokumentumokat a levéltárban –, hogy Ybl Miklós tervezőirodájával készíttette el a tervét. Amikor arról volt szó, hogy hova helyezik, Budapestről eljött egy műépítész, és szétnézett: az volt a legrégebbi városrész, a sarkadi rész. A romjai nem voltak meg, de tudták, hogy hol állt a középkori vár, és akkor azt gondolta, hogy abban a városrészben egy középkori lakótornyot, egy donzsont épít fel. Így készült el ez a 38 méter magas építmény, amelynek a legfelsőbb szintjére felkerült egy acélból készült hatalmas víztartály, ami maga mint szerkezet is csodálatos” – magyarázta Ujj János.

A helytörténész szerint az 1900-as évek elején, az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Aradon 4700 lakóépület volt. Ha nem is az egészet, de az óvárosban és a mai központban található több száz házat innen látták el folyóvízzel. „A külvárosokat nem, oda közkutakat építettek. Ilyen közkutak itt-ott még láthatók eredetiben, például a zsigmondházi részen, vagy Ségán, csak ott már az öntöttvas kutakat kicserélték egy modernebb változatra” – fűzte hozzá.

– idézte fel, hogy mi jelentette a mintegy hat évtizedes működés végét.

Víztoronyból galéria és múzeum

Az épület esztendőkön át kihasználatlanul állt, majd az 1989-es rendszerváltást követően, a tulajdonjogi viszonyok kuszaságát kihasználva megvette az akkori megyei művelődési bizottság alelnöke, Horia Truță író, művészet- és történelempártoló, aki az első emeleten egy képgalériát működtett, a második emelettől kezdve pedig felfelé úgynevezett víz- és tűzoltómúzeumot hozott létre, jobbára saját gyűjtés eredményeként.