Szívből jövő visszajelzés és elismerés

Fejlődik az önértékelés

Nekünk, felnőtteknek is jólesik, ha elismerik azt, amit teszünk, ám elég gyakran tapasztaljuk, hogy nem tudunk vele igazán mit kezdeni. A dicsérettől feszengeni kezdünk, és igyekszünk hárítani azt, „nem az én érdemem”, „szerencsém volt” stb. Pedig mennyi erőt tudunk gyűjteni, ha süt ránk a nap, mi is szívesebben útnak indulunk, míg borús, felhős időben, csöpörgő esőben, szélben inkább visszahúzódunk, alábbhagy a lelkesedésünk.

A dicséret, mosoly és a szeretet olyan, mint a napsugár. Gyermekeink felé azt közvetítjük, hogy örülünk nekik, szeretünk velük időt tölteni. Elfogadásunkat elsősorban érzelmeink kifejezésével, kicsi korban sok-sok – kölcsönösen örömöt nyújtó – testi kontaktussal (ringatás, simogatás, mozgásos játékok) tudjuk átadni.

Később is a közös játék, együtt végzett tevékenység, beszélgetés építi leginkább az önbizalom alapját, szemben a túlzott mértékű számonkéréssel, hajszolással. Ha érzi a gyerek, hogy van időnk rá, és valóban kíváncsiak vagyunk arra, aki ő, attól nemcsak önértékelése, hanem kettőnk kapcsolata is fejlődik.

Hogyan lehet jól dicsérni?

A dicséret nagyon fontos építőeleme a gyerekek önbizalmának, önértékelésének, hihetetlen erőt és tartást kapnak tőle. Ám ezek a tartóoszlopok is megrogyhatnak, ha a dicséretünk csak jelzőket használ: ügyes, szép, jó, nagyszerű, legjobb...

Ügyes, amikor egyedül elpakolja a játékait, de ügyetlen, amikor aznap összepiszkolja a ruháját. Jó kislány, amikor odaadja a játékát a testvérének, hogy ő is játszhasson vele, de rossz, amikor nem akar hazajönni a játszótérről. Egyik jelző kioltja a másikat, és hogyan tudna a gyermek eligazodni rajtuk? Felnőttkorban ez már egyszerűbb – van egy kialakult énképünk –, de a gyerekünk belőlünk építi fel önmagát. A jelzőket használó – minősítő – dicséret helyett inkább mondjuk el azt, amit látunk vagy amit érzünk az adott dologgal kapcsolatban.

Valódi figyelmet tükrözzön az elismerés

Egy jól sikerült krikszkrakszra ne használjuk a sematikus „jaj, de ügyes vagy” szólamot, inkább mondjuk el, milyen jólesik nekünk ránézni erre a színes rajzra, fogalmazzuk meg, milyen színeket, alakzatokat látunk, hogy milyen a színválasztás. Ebből kitűnik a szülő valódi, részletekbe menő odafigyelése. Ha elmondjuk, amit látunk vagy érzünk, akkor bizonyságot teszünk arról, hogy valóban megfigyeltük a rajzot.

A „gyönyörű” általános, és akkor is elmondhatjuk, ha még csak oda sem pillantottunk. A figyelem és ennek visszajelzése valódi ajándék a gyermek számára. Nem jelzőket raktároz így el, hanem érzéseket és élményeket, amelyek nem törölhetők el egy ellentétes előjelű jelzővel. Például azt az érzést, hogy hatással van a külvilágra, és visszajelzéseket kap. Ezt senki és semmi nem veheti el tőle, jelzők ide vagy oda. Ezek lesznek az igazi építőkövek az önbizalma tartóoszlopaiban.

Egy kacsintás, egy mosoly, egy simogatás, egy szó vagy mondat, egy mese, egy elismerő magyarázat, egy különleges, nem mindennapi esemény, más előtt elismerően beszélni a gyerekről, egy közös esti összebújós dicsérő gondolat – ez mind lehet dicséret, a lényeg, hogy valódi legyen és szívből jövő.

A szerző pszichológus