Miért van szükség rongyikra, macikra?

Sok szülő felteszi a kérdést, vajon normális az ilyen mértékű ragaszkodás egy plüssállatkához, egy darab rongyhoz, és mit jelenthet az ilyen fajta kötődés ezekhez a tárgyakhoz? A tipegő gyermek számára kezd kinyílni a világ. Naponta fedez fel, csodál meg újabb és újabb dolgokat.

Talán sok szülőnek ismerős: ilyenkor egy örökkévalóságig tart eljutni a bolt egyik végéből a másikba. A csöppséget folyton megállásra késztetik az újdonságok, nézelődik, odahajol, mindent megfog, összeszed. A biztonságosan, egészségesen kötődő gyermekek bátran vizsgálódnak, de sosem távolodnak el túl messze szüleiktől.

Az édesanya „védelmi bázisként” szolgál számukra, ahonnan felfedezőexpedíciókat lehet indítani, de ahova – valami ijesztő dolog láttán – vissza is lehet vonulni. Ilyenkor egy pillanatra odarohan, és megöleli anyukája lábát, de már szalad is tovább, vagy kicsit csimpaszkodik a ruhájába, mielőtt továbbállna. A testi kontaktus iránti vágy, ha csak pillanatnyi is, örök életünkre elkísér, alapvető igényünk, érzelmi feltöltődésünk forrása – olvasható a Családinet.hu-n.

Vigasz a félelmetes helyzetekben

Félelemkeltő helyzetekben a gyerekek legszívesebben anyjuk testi közelségébe menekülnek. De mi a helyzet, ha az édesanya pillanatnyilag nem elérhető? Ha az előbbi példát folytatjuk, gyakran megesik a boltban, hogy az anyának el kell távolodnia a kicsitől, hogy megkeressen egy-egy élelmiszert.

A 18–24 hónapos gyermek ilyenkor már önnyugtató technikákat kezd kifejleszteni magában, hogy legyőzze azt az érzést, amit a pszichológusok szeparációs szorongásnak hívnak. Ez nyugtalanító és felzaklató érzés, ami akkor keletkezik a babában, ha a szülő távol van. Sok gyereknél jól jön ilyenkor a cumisüveg, hiszen a csecsemőknél már egészen korán kialakul, hogy a szopás nyugtató, altató hatású.

Ezenkívül a bizonytalan, félelemmel teli szituációkban a csöppségek gyakran kapnak az arcukhoz, fejükhöz, takarják el szemüket, húznak egy kapucnit buksijukra, vagy kapaszkodnak meg saját ruhájukban. Az ilyen rémisztő szituációkban sok gyerek szorongatja kedvenc plüssállatkáját vagy takaróját, mely biztonságot és nyugalmat kölcsönöz neki. Mindezeket a stratégiákat azonban csupán pótléknak kell tekintenünk akkor, ha a szülők mint első számú biztonsági bázis épp nem állnak a rendelkezésére.

A legtöbb gyereknek van valamilyen tárgya, mellyel igen bensőséges kapcsolatot alakít ki: ezek lehetnek cumik, babák, plüssállatok, de takarók, kendők és ruhadarabok is. Ezeket általában a gyerek választja ki, hiába veszünk drága alvókát számára, ha a kicsi a mi elnyűtt hálóingünket akarja szorongatni, nincs mit tenni. Nem túl célszerű hagyni, hogy a gyerek a cumit tegye meg kedvenc tárgyává, és folyton cuppogtassa, mert az éppen növekedő fogacskái kifelé fognak dőlni.

Ugyanakkor vannak olyan gyerekek, akik a rongyokat, állatkákat is szívesen szopogatják. Ezekben a tárgyakban általában az a közös, hogy puha anyagból készülnek. A simogatni való tárgyat persze a gyermek mindenüvé magával hurcolja, és az idővel sokszor kifejezetten csapzott jelleget ölt.

A gyereknek azonban még ilyenkor is nehezére esik megválni tőle. Sok ember felnőttkoráig megőrzi egykori kedvenc plüsseit, rongyikáit. Ha a gyerekhez közel álló személyek épp nincsenek jelen, a kedvenc játékállatok mindaddig helyettesítik, ameddig nem állnak újra rendelkezésre. Az évekig segítséget nyújtó kendő vagy állatka sokszor elalvásnál játszik fontos szerepet.

Segítség a megismerésben

Az éjszaka, a sötétség mindig valami misztikusat és félelemmel telit is rejt magában, főleg ha a gyermek már egyedül alszik külön szobában. Nem elég, hogy az éjszakában bizonytalanul kivehetőek a tárgyak sziluettjei, erre még rátesz a gyermeki fantázia, melynek csak a képzelet szab határt: nem lehet tudni, hogy a fekete folt a falon egy felakasztott kalap vagy egy hatalmas, mászó bogár. Sok pici ijesztgeti magát a sötétben ehhez hasonló dolgokkal, melyekhez gyakran a nappal hallott történetek szolgálnak ihletésül.

Egy beszélni még alig tudó másfél-két éves gyermek nem tudja pontosan elmondani, mitől ijedt meg, ráadásul még nem alkalmasak arra kognitív képességei, hogy megértse az álom és valóság közötti különbségeket. Ezért is magyarázzuk hiába síró gyermekünknek, hogy az ágy alól kikúszó hatalmas szörnyeteg csak álomországban létezik. Három-négy éves kor körül már jobban meg tudja különböztetni, mi az álom, és mi a valóság. Addig talán megnyugtatóbb, ha ég a kis lámpája, vagy nyitva hagyjuk az ajtót.

Nyugalmat nyújtó tárgyak az alvókák, plüssálatok, rongyik is, amikhez oda lehet bújni, jól meg lehet szorítani őket, és bátorságot meríteni belőlük, ha éppen szükséges. A 12–24 hónapos babákat általában nagyon érdekli a tárgyak megjelenése és eltűnése, gyakran mondják a nem látszó tárgyra, hogy nincs, nem létezik, mert a tárgyállandóság még nem alakult ki náluk. Sok szülő teszi fel a kérdést, vajon normális-e, hogy játékokat ölelget és hurcol mindenhova a kicsi.

Vajon ez azért van, mert a gyermek úgy érzi, nem szeretik őt eléggé? A fejlődéspszichológusok egyöntetű véleménye szerint pont az ellenkezője igaz. A szeretetben felnőtt, biztonságosan kötődő gyermek kedvenc plüssei nem a traumatikus gyermekkor pótlékai, hanem valóban átmeneti tárgyak, melyek az anyától való elszakadás, az önállóság és az ismeretlen világ megismerése felé haladva segítik őt az első, bizonytalan lépések megtételében.