Élők és elhunytak „találkozása”

A keresztény hagyomány kialakulása

Mindenszentek (latinul: Festum omnium sanctorum) azoknak az üdvözülteknek a közös ünnepe, akiket nem avattak szentté, illetve akik nem kaptak külön napot a naptárban. A mindenszentek napja a halottak napjának vigíliája, azaz ünnepi előestéje. A hajdani rómaiak őseiket és hőseiket istenként és félistenként tisztelték, szobrot emeltek, szentélyt állítottak számukra.

Marcus Agrippa i. e. 27-ben építtette Pantheonnak nevezett hatalmas templomát, ahol a papok az összes isten tiszteletére áldoztak. A Pantheont aztán Rómában 610 május 13-án keresztény templommá alakították, s IV. Bonifác pápa a templomot az összes vértanú tiszteletére szentelte. Innen ered a mindenszentek napja.

A római hagyomány azonban nem az első volt a sorban, ugyanis a május 13-ai dátum már korábban is ezen szentek ünneplésére szolgált. A kezdetek a 4. századra nyúlnak vissza: Szent Efrém szíriai egyházatya és Aranyszájú Szent János írásaikban beszámolnak a mindenszentek ünnepéről, melyet ekkor azonban még május 13-án, illetve a pünkösd utáni első vasárnap ültek meg. E vasárnap neve a görög egyházban ma is szentek vasárnapja.

Nyugaton 609-ben tűnt föl először ez az ünnep, amikor május 13-án a Szűz Mária, vértanúk Boldogasszonya és minden vértanúk tiszteletére a már említett módon felavatták a Pantheont. Nemcsak vértanúkat, hanem valóban minden szentet november 1-jén először Angliában és Írországban kezdtek el ünnepelni a 700-as években.

November első napja a megemlékezés napjaként a 8. században, 741-ben, III. Gergely pápa (731–745) idején jelent meg először, aki a kategóriát tovább bővítve a Szent Péter-bazilika egyik mellékkápolnáját nemcsak minden vértanúnak, hanem „minden tökéletes igaznak” a tiszteletére szentelte.

A mindenszentek napja után következő napot, halottak napját 998 óta tartják november 2-án. Ez az ünnep összefügg azzal a századvégi szorongásos hangulattal, amely 1000-re a világvégét várta. Ilyen elképzelések mellett igyekeztek a halottakkal „jóban lenni”, az elhunytak szellemeivel jó barátságba kerülni. A sírokon gyertyát gyújtottak, hogy „szegény, fázós lelkek annak fényénél melengethessék magukat”.

A november 2-ai halottak napja konkrétan Szent Odiló clunyi apáttól (962–1048,) ered. Ő ezt az emléknapot a Cluny anyaegyház alá tartozó minden bencés házban bevezette. Ez a rendelete (998) mindmáig fennmaradt. Az ezredvégi világvégevárás elmúltával azonban az ünnep megmaradt, egyre inkább elterjedt, és a 14. századtól Róma is átvette.

„Kolduskalács” a halottakért

Többfelé úgy tartották, hogy mindenszentek és halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban, és amíg a harang szól, hazalátogatnak. Ezért minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban. A hagyományos paraszti közösségek egy részében „a halottak hetén” munkatilalom van: nem szabad földet művelni, mosni, meszelni, káposztát elsózni, hogy „ne zavarják a holtakat”, s „mert a besózott káposzta meglágyul”, és mert mindez bajt hozhat a ház népére. Ehelyett őröltek, kukoricát morzsoltak.

A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak, ezért sokfelé szokás, hogy számukra is megterítenek, kenyeret, sót, vizet tesznek az asztalra. A bukovinai magyaroknál élt a hagyomány, hogy sütöttek, főztek, és kivitték az ennivalót a temetőbe, ott osztogatták. Az Ipoly menti falvakban, aki nem tud temetőbe menni, az otthon gyújt gyertyát mindenszentek napján. Régebben figyelték, kinek ég el előbb a gyertyája, mert a hiedelem szerint az hal meg előbb a családban.

A szegedi tájon „mindönszentök kalácsa”, „kóduskalács” néven kalácsot sütöttek, amit a temető kapujában várakozó koldusoknak adtak, hogy ők is megemlékezzenek a család halottairól. Csallóközben is az ezen a napon sütött kalácsot osztották szét a temető kapujában álló és imádkozó koldusok között, nehogy a halottak hazalátogassanak.

Jászdózsán, miközben a temetőben gyertyát égettek, odahaza égve hagyták a lámpát, hogy a halottak széjjel tudjanak nézni. Úgy vélték: „Míg a harang szól, a halottak otthon vannak.” Mindenszentekhez gazdasági hagyományok is fűződnek. Egyes helyeken ilyenkor szorultak be az állatok – a gulya, a csürhe, a ménes és a csorda. Máshol e napon szegődtették a cselédeket, pásztorokat.

Mosási tilalom, munkatilalom

Mindenszentek és halottak napja közti éjszakán a néphit szerint a templomban a halottak miséznek. A Gyimes-völgyben így mondták: „Halottak napjára főzünk, sütünk cipókat, odaadjuk avval, hogy a hóttaké.” Van, ahol a sírokra is tesznek élelmet, például Topolyán, de emellett a koldusoknak is adnak. Ipolyhídvégen halottak napján a közeli rokonság együtt fogyasztotta el az ebédet, majd kimentek a temetőbe és gyertyát gyújtottak az elhunytak tiszteletére. Halottak napján, sőt hetében mosási tilalom volt, attól tartva, hogy akkor a hazajáró halott vízben állna.

A Csallóközben is tilos volt mosni, mert megsárgulna a ruha. Nem meszeltek, mert a férgek ellepnék a házat. Halottak napján Szlavóniában sem végeztek semmilyen földmunkát, mert keléses lenne, aki ezt megszegi. Mindenszentek és halottak napja ma városon és falun egyaránt a halottakra való emlékezés ünnepe: a temetőbe járás, a sírok rendbehozatala, a gyertyával való világítás szinte minden család programjában szerepel. A halottak napjának világítással egybekötött megünneplése néhol csak újabb szokásként, a második világháború után terjedt el.

Kóbor lelkek kelta éjszakája

November elsejének ünnepe, mindenszentek előestéje (angolul „All Hallows’ Eve”, rövidítve: halloween) a kóbor lelkek, a kelták halotti istenének éjszakája. Halloween azonban az egyik legrégibb ünnep, amelynek évszázados történetisége kevéssé ismert: mai formája az évszázadok során több kultúra: a római Pomona-nap, a kelta Samhain-fesztivál és a keresztény mindenszentek napja hagyományainak keveredésével alakult ki.

A mai Nagy-Britannia, Franciaország és az Ibériai-félsziget kelta természetimádói számára a Napisten volt a munka és a pihenés jelképe, a gazdag termés biztosítója. A kelta újévet minden év november elsején nagy fesztivállal ünnepelték, amely a Nap uralmának végét, illetve a sötétség és a hideg uralmának kezdetét szimbolizálta. A kelták hite szerint ilyenkor Samhain, a napisten a halál és a sötétség fogságába került.

A hiedelem szerint Samhain október 31-én összehívta a halottakat, akik különböző formában és alakban jelentek meg előtte (a rossz lelkek általában állatok, főleg macska képében öltöttek testet). Október 31-én, miután a termést betakarították és elraktározták a hosszú, hideg télre, megkezdődött az ünnepség. A kelta papok a hegytetőn, a szent tölgyfák alatt gyülekeztek, új tüzeket gyújtottak, termény- és állatáldozatokat mutattak be, tűz körüli táncuk jelezte a napszezon végét és a sötétség kezdetét. Mikor eljött a reggel, a papok szétosztották a parazsat a családok között, hogy azzal új tüzeket gyújthassanak. Ezek tartották távol a halottakat, és űzték el a hideget.

November elsején az emberek állatbőrökből és állatfejekből készült ruhákba öltöztek, és a napisten, Samhain tiszteletére háromnapos halloween-fesztivált tartottak. Az 1. században a rómaiak elfoglalták Angliát. Hagyományaik közül a november 1. körüli Pomona-nap, a gyümölcsök és kertek istennőjének ünnepe az évszázadok során keveredve a kelta Samhai-ünneppel az őszünnep kialakulásához vezetett. A tűzünnepek az évben mindig párosan voltak jelen, így az őszünnep mellett a nyárünnep, azaz Szent Iván éjszakája jelezte az év másik komoly fordulópontját, amely hasonló kulturális metamorfózison ment át ebben az időben.