A hatalom sokarcúsága

A hatalom – pszichológiai megközelítésben – olyan társas motívum, ami arra a törekvésre épül, hogy az ember a saját elképzeléseit másokkal elfogadtattassa. Viselkedéstendenciaként a hatalom megjelenik a családon belül a szülők, testvérek, családtagok között. Ám találkozunk szakmai, hivatali, gazdasági kapcsolatokban csakúgy, mint a köznapi élet különböző színterein hatalmon lévőkkel és hatalmaskodókkal.

A hatalom szeretete önmagunk szeretete

Egyéni oldalról számos lelki vonást hordoz. “A hatalom édes!” – erősíti meg a mindig is tudott igazságot John Kenneth Galbraith amerikai közgazdász-szociológus. A hatalom anatómiája című könyvében leírja azt is, hogy a legkezdetlegesebb kultúráktól a mai – látszólag – fejlett civilizációig az ember élvezi a hatalom gyakorlását. A bonyolult tiszteletadás, a rítusok, az ünneplők tapsaival kísért beszéd, a díszvacsorák, a katonai tisztelgések megannyi elemét képezik a hatalom örömforrásának. A hatalom gyakorlása és a velejáró külsőségek önmagukban hordozzák az értéket. Galbraith azt a következtetést vonja le: talán az emberi lét egyetlen más területén sem forog ennyire kockán a hiúság, azaz a hatalom szeretete valójában önmagunk szeretete.
A politikai hatalom, amely ma is egyik fő irányítója az emberi sorsoknak, ugyancsak ősrégi fogalom. Az olasz reneszánsz jellegzetes alakja, Machiavelli a Fejedelem című művében már sok évszázad tapasztalatát foglalja össze, amikor a politika sajátosságaival, művészetével, a hatalom megszerzésének és megtartásának technikájával és rejtélyeivel foglalkozik.
A hatalmi szerep betöltése magas fokú önértékelést kíván az egyéntől. Az önbecsülés érdekében a legkülönfélébb én-védő és elhárító mechanizmusokat kell igénybe venniük. Az önkényre hajlamos emberek ezeket a mechanizmusokat azonban torzan és túlméretezetten alkalmazzák: gyűlölködők, ellenségkeresők és ellenségképet kialakítók lesznek, nem tűrik a másságot. Alapállásuk: aki nincs velem, az az ellenségem!

„Hódolat illet, nem bírálat”

Igaz a régi mondás: a hatalom az erőseket tovább erősíti, a gyengéket lealjasítja. A pszichológusok megállapították, hogy a felfokozott ellenségkép olyanoknál alakul ki, akiket sértettség, irigység, alacsony teljesítménymotiváció, az önértékelés zavara tart félelemben. Ezek visszavezethetők a gyermek- és ifjúkorban ért valós vagy vélt sérelmekre is. Az ilyen egyének hatalmi pozícióban gyakran folyamodnak a gyermekkorban is bevált módszerekhez: másokat okolnak a hibáikért, ezzel felmentik magukat a felelősség alól. Ez egyébként a bűnbak szindróma, ami torz én-védelmi módszer.
A hatalom természetéből fakad: aki birtokolja, fölényben van másokkal szemben, okosabbnak, tehetségesebbnek gondolhatja magát, és az sem mellékes, hogy a hatalom jelentős erkölcsi, sőt többnyire anyagi előnyökkel is jár. Nem véletlen, hogy, aki hatalomra kerül, rendszerint foggal-körömmel ragaszkodik hozzá. Az állandósult törekvés, a görcsös akarat azonban könnyen személyiségtorzulást idézhet elő. Kialakulhat a csalhatatlanság tudata. A hatalmat gyakorló úgy véli: csak ő látja helyesen a dolgokat; csak ő akarhat jót a közösségnek; tettei ezért mindig helyesek, célirányosak. A hatalom embere mellett pedig rendszerint megjelennek a hízelgők, akiknek a dicsérete doppingként hat a kisebbségi érzéstől gyötrődő vagy bizonytalan ember számára. A hatalmon lévők a madáchi “hódolat illet, nem bírálat” felfogás okán reagálnak sokszor élesen a sajtó bírálatára, vagy a humor, a kabaré csipkelődéseire.

MTI-Press