A nagymama mint összetartó erő

A nők hosszú élettartama régi rejtélye a biológiának, hiszen a természet törvényei szerint a termékenység megszűnése után nincs tovább szükség az egyedekre, a faj fennmaradása szempontjából feleslegesek – mutatta be a Die Welt az amerikai tudományos akadémia lapjában (PNAS) megjelent tanulmányt.

Az állatok között igen kevés az olyan faj, amelyik a meddő, sokáig élő nőstények luxusát megengedhetné magának, az emberi társadalomban azonban a nagymama igen fontos szerepet tölt be – állapította meg Kristen Hawkes, a Utahi Egyetem antropológusa, aki évtizedek óta kutatja, milyen értéket képvisel a nagymama az emberi evolúcióban.

A nagymama fontos tényezője a csoport összetartozásának: segítenek az anyáknak a gyerekekről gondoskodni, tehermentesítik a szülőket, akik így több időt tudnak fordítani a csoport életére, és valószínűbb az is, hogy hamarabb lesznek újabb gyerekeik. Korábbi kutatások már kimutatták, hogy nagymamával a gyerekek életkilátásai jobbak, mint nagymama nélkül. Hawkes legújabb tanulmányában azonban ennél is tovább lépett, azt kívánta alátámasztani, hogy nemcsak az unokák, hanem a párkapcsolat is hosszabb életű a nagymama segítségével.

Matematikai képletekkel kétféle társadalom fejlődését modellezték, az egyikben voltak, a másikban nem voltak nagymamák. Megmutatkozott, milyen „problémával” kell a hosszú élettartam miatt szembenézni: egyre több a nemzőképes, idősebb férfi, a fogamzóképes nők száma azonban nem növekszik ilyen mértékben, így erős verseny alakul ki értük. A különböző történelmi korszakok modellezése alapján a 100 szülni képes nőre jutó férfiak száma 76-ról 156-ra nőtt.

Hawkes ebből azt a következtetést vonta le, hogy a „nagymamarendszer” közvetetten hozzájárult a stabil, hosszú párkapcsolat kialakulásához. A férfiak ugyanis a sok vetélytárstól óvni kezdték a párjukat, így a sok alkalmi kapcsolattal szemben erősen megnőhetett az állandó partner jelentősége – vélte a kutató. Ennek ellentmond egy másik tudományos nézet, mely nem egyezik az amerikai antropológus „nagymama-hipotézisével”.

A másik elmélet szerint azért vált a szoros párkapcsolat evolúciós normává, mert a vadászó férfiak könnyebben tudtak egy családról gondoskodni, mint többről. Nagypapahatást még nem sikerült az antropológusnak kimutatni, ami nem jelenti azt, hogy az idősebb férfiak nem gondoskodnának ugyanolyan szeretettel az unokákról. Az ő társadalmi szerepük azonban nem jelent akkora rejtélyt az evolúció és a biológia számára, hiszen ők még igen idősen is képesek lehetnek gyermeket nemzeni.

Tudományos hipotézis

A nagymama-hipotézis először 1966-ban tűnt fel William Hamilton evolúcióbiológus egyik cikkében. Igazán nagy figyelmet azonban az 1980-as, 1990-es években kapott, miután megjelentek Kristen Hawkesnak, a Utahi Egyetem antr opológusának és munkatársainak Afrikában gyűjtött adatai. A kutatók azt tapasztalták, hogy a tanzániai hadza vadászó-gyűjtögető törzsben az anyáknak meg kell osztaniuk idejüket a táplálékgyűjtés (maguk és a már elválasztott utódaik számára), illetve a csecsemőik gondozása között.

Ha azonban a nagymamák segítenek a gyűjtögetésben, akkor cserébe egészségesebb és jobban táplált unokáik lesznek, akiket fiatalabb korban lehet elválasztani. Evolúciós időskálán nézve ez a fokozottabb rátermettség olyan szelekciós nyomást fejthetett ki, amelynek hatására többségbe kerültek azok a nők, akik jóval túlélték a menopauza bekövetkeztét. Ez egyébként csak az emberekre jellemző, közeli rokonainkra, az emberszabású majmokra (például csimpánzokra) nem.

Milyen az ideális nagymama és nagytata?

„Az ideális nagymama vagy nagytata az, aki tud valóban nagyszülő lenni. Vagyis aki egyfelől nagymamaként nem akar anyja lenni az unokájának vagy nagypapaként az apja; másfelől nem hárítja el magától a nagyszülői szerepet, mondván, hogy nagymamát csináltak belőlem” – mondta a Budaőrsinapló.hu-nak adott interjúban Takács Annamária magyarországi pszichológus.

Amint rámutatott, az első esetben gyakran hallani, hogy „én már felneveltem egy gyereket, jobban tudom”, de a friss anyuka vagy apuka ezt úgy éli meg, hogy nem hagyják őt anyává válni, hogy az anyja vagy anyósa korlátozza a saját elképzelései megvalósításában. „A gyakorlatban persze nehéz tartani a határokat, mert a családta­gok nem akarják egymást megbántani, ezért nem jelölik ki időben. Holott ha a határok tolódnak, egyszer csak elérik azt a pontot, amikor a konfliktus robban” – mondta a szakember.

Kitért arra is, hogy fokozottan nehéz, ha az anyós és a menye között alakul ki a gyereknevelés miatt az ellentét. „Az, hogy milyen az anyós és a meny közötti viszony, nagyban függ attól, hogy a saját fiával milyen a viszonya. De olyan sokdimenziósak ezek a kapcsolatok, hogy általánosságban nehéz bármit is mondani. Mindig az egyedi esetben kell megkeresni a megoldást” – szögezte le Takács Annamária.