2009. augusztus 24., 07:432009. augusztus 24., 07:43
A feliratot látva, megvallom, nagyot nevettem, de aztán elgondolkodtam: vajon mi késztethette a hipermodern szemorvosi rendelők, illetve a szintén ott működő, világszínvonalú rákdiagnosztikai központ dolgozóit, hogy ahelyett, hogy a kórház nevét írnák ki az eddigieknél nagyobb betűkkel, inkább azt tartsák fontosnak kijelenteni, mi nem ebben az épületben található. Ilyen erővel akár azt is kiírhatták volna, hogy ők bizony nem műszaki bolt, zöldségkereskedés, sőt még csak nem is élményfürdő. Vajon a járóbeteg-ellátó átköltöztetése óta, néhány hónapja, hányan keresték náluk a belgyógyászatot, az endokrinológiát vagy az ortopédiát? Én meg, számtalan újságíró kollégával egyetemben vajon hányszor írtam már meg, hogy a poliklinika hová került, miért és hogyan?
Lehet, hogy ezzel kellett volna kezdeni. Forgalmas helyeken, mondjuk piacokon, kórházak ajtaján, jelzőlámpáknál kellene táblákon hirdetni, hogyan változik a tanügyi törvény (már ha ezt biztosan tudnánk…), mit mondott a munkaügyi miniszter, milyen iratokra van szükség az útlevél igényléséhez, melyik politikus hogyan akarja megoldani a gazdaság égető problémáit, meg ehhez hasonlók. A magánklinika meg ahelyett, hogy eleve lebeszélné a potenciális pácienseket a betérésről, inkább felajánlhatna nekik egy glaukómavizsgálatot vagy éppen egy PET-CT-szkennelést, ha már elfáradtak idáig. Megérné: borsosak az áraik. Mert egy ilyen felirattal még úgy járhatnak, mint a viccbeli autós, aki egy éjjel az országút szélére húzott le kocsijával, hogy alhasson egy kicsit. Mikor már a harmadik kerékpáros kopogott be hozzá az ablakon, és riasztotta fel álmából, hogy megtudakolja, hány óra, nagyjából félóránként, hősünk kiragasztott a kocsiablakba egy papírlapot, amire nagy piros betűkkel ráírta: „NEM TUDOM, HÁNY ÓRA.”
Épp csak elszenderedett megint, amikor újabb biciklista kopogott be, és közölte: tíz perc múlva tizenegy.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
Látogatottsági adatok