
Nem bocsátom meg magamnak, hogy tizenvalahány évvel ezelőtt úgy csábultam el, mint egy szédült tyúk. Pedig gondolhattam volna, de én inkább örvendeztem, hogy az akkori fővárosi főpolgármester egy rövid káromkodással megoldotta azt a bezápult helyzetet, amiről úgy tűnt, hogy megoldhatatlan.
2013. május 23., 07:562013. május 23., 07:56
2013. május 23., 11:542013. május 23., 11:54
Történt ugyanis, hogy a város szélén lebontott putrik helyett nem utaltak ki új lakást, a fedél nélkül maradt néhány család pedig kartondobozokból afféle sátrakat húzott fel magának a bukaresti városházával éppen szembe, a központi nagy park bejárata előtti járdára. Apraja-nagyja ott lebzselt, az előző főpolgármester nem bírt velük.
Az akkor újonnan megválasztott viszont lement, túlkiabálta a rokolyás asszonyságokat és a nagy bajszú családfőket, szó szót követett, mondta egyik is, mondták mások is, már-már patthelyzet alakult ki, mígnem a főpolgármester megfellebbezhetetlenül elküldte az egész társaságot oda, ahonnan születésükkor jöttek. Karhatalommal pedig leromboltatta a dobozból lett sátrakat.
Na ekkor csábultam én el – máig megbocsáthatatlanul. Azt mondtam, hogy végre, ez az ember tudja, kivel hogyan kell beszélni. Én viszont nem tudtam, de még álmomban sem gondoltam, hogy mindenkivel így beszél. Mivel éppenséggel fogalma sincs, kivel- mikor-hogyan kellene beszélnie. És elszabadult a pokol. Különösen miután – bevallom, előszörre az én aláírásom segítségével is – az ország elnöki székébe ült át, elkezdődött a szitkozódás, átkozódás, mindenki kifigurázása, a zoológiából vett metaforák használata mindenekelőtt a más pártokból jött miniszterelnökök körülírására-megnevezésére, de a leggyakoribb talán mégis a hazugság szó használata lett. Lassan a kötőszónál is gyakoribb, ami annál is furcsább, mert éppen ő az, aki reggel egyet mond, délben az ellenkezőjét, délután mindkét állítását kifigurázza, hogy estére lehazugozza azt, aki az ő reggeli állítását helyesli.
Egyszóval ott tartunk, hogy amit kérdez, az sem igaz. De ő a fő-fő igazmondó. Tíz esztendő elteltével most már bizony hiába is szánom-bánom elcsábulásom, és hiába vagyok ezzel a véleménnyel egy a hasonlóan gondolkodó nagy-nagy tömegben, nincs mit tennünk – egyelőre. Illetve van: nagyon jól figyelni, kifélék-mifélék azok, akik a jövő évi elnökválasztásra felcicomázzák a szavaikat, elkendőzve kelletik magukat, mint a pártában maradt leány, mert még egy ilyen elcsábulás, és ki tudja, hová jutunk!
Románia jelenleg nem képes szavatolni polgárainak biztonságát – ez a szomorú következtetés szűrhető le az egy hete bekövetkezett galaci drónincidensből és a pénteki konstancai robbanásból.
Egy botrány sohasem jön jól, de az RMDSZ és az erdélyi magyar közösség számára most még az átlagosnál is károsabb, hogy Demeter Andrásnak trágár kifejezések és a román nemzeti érdekkel kapcsolatos kijelentések kapcsán le kellett mondania.
A választók kitessékelték a demokrácia ajtaján, ám a rendszer ünnepélyesen visszavezeti őt a hátsó bejáraton – egyenesen a díszterembe, a miniszterelnöki székbe.
Hát ez nagyon megérte – vonhatjuk le nem kevés iróniával a következtetést a Szociáldemokrata Párt kormánybuktató kalandja után a legfrissebb felmérések fényében.
Volt egy idő, amikor közszájon forgott a román bonmot, miszerint Romániában azért tartanak választásokat, hogy kiderüljön: kivel fog együtt kormányozni az RMDSZ.
Érvényesült a papírforma, meghozta gyümölcsét a román baloldal és a szélsőjobb összeborulása: a vártnál is nagyobb arányban támogatta a parlament az Ilie Bolojan vezette kabinet menesztését.
Ízlelgessük egy kicsit: egy magát szociáldemokratának nevező párt jóvoltából Romániában olyan helyzet állt elő, hogy már nem is csupán hipotetikus, megfoghatatlan, távoli rémképként szerepel a napirenden egy szélsőjobboldali párt kormányra kerülése.
A Szociáldemokrata Párt válságkezelési receptje jelenleg a következő: ha ég a ház, víz vagy poroltó helyett a repülőüzemanyag-válságra is fittyet hányva az utolsó kerozinkészleteket kell ráönteni.
A vasárnapi választási eredmények ismeretében fölösleges vitatni, hogy Magyarország demokratikus ország.
Fene tudja, hogy – politikai értelemben – utoljára mikor tátongott ekkora szakadék az anyaországiak és a határon túliak között.
szóljon hozzá!