2009. október 08., 10:362009. október 08., 10:36
Nos, ezekre a kérdésekre megvolt jó előre a frappáns válaszom, ami nagyjából arról szólt, hogy a hátrányos helyzetűeknek, s köztük főleg az utcagyerekeknek is jobb, ha nem csellengnek az utcán a hátrányos helyzetű „utcakutyák”, „utcamacskák”, a környezetet pedig számos szakavatott, hozzáértő személy védi, nem hiányzik egy kibic.
Ezekkel a válaszokkal nagyjából sikerült is leszerelni azokat, akik óvatosan jobb belátásra próbáltak bírni. De megvallom őszintén, eléggé bénán kezelem azokat a helyzeteket, amikor jön a Nagyokos, nem ismeri a törvényeket, állatot jó esetben állatkertben látott, van viszont markáns véleménye és kioktató hangnemben osztogatja az észt arról, hogy nekem mint állatvédőnek mit is kell tennem. Sok ilyennel találkoztam, most csak egy érdekesebb esetet vázolnék, hogy képet alkothassanak arról, hogy mikkel „fárasztanak” időnként.
Egyik alkalommal valaki felháborodottan közölte velem telefonon: egy döglött kutya már három napja rondítja a cége bejáratát, és miért nem takarítják el onnan az állatvédők?! No, megkapta rendesen a replikát, aminek a nyomdafestéket tűrő része valami olyasmivel kezdődött: „kedves uram, ön összetéveszti az ingó firmát a fingó Irmával, illetve az állatvédelmet a hullaeltakarítással”.
Szóval ilyen és hasonló telefonhívásokat kapok heti rendszerességgel, de azért még senki nem hívott fel, hogy van egyhektárnyi területe, amivel úgysincs mit kezdenie és szívesen az állatvédőknek adományozná. Az utóbb tálalt „szenzációs ötlet” azonban végképp kiütötte a biztosítékot nálam – ahogy a lányom mondaná – ugyanis a „jó szándékú tanácsadó” azzal a meredek ötlettel állt elő, hogy az állatvédők minden kóbor kutyára szájkosarat kellene rakjanak, mert ezzel megóvnák az utcán szülői felügyelet nélkül kószáló gyerekeket a kutyamarástól.
Nem kell nevetni, az illető véresen komolyan gondolta! De én is azt, amit válaszoltam neki: „neked pedig lakatot a szájadra, s a kulcs az én zsebemben legyen, hogy csak akkor szólalhass meg, amikor megengedem.” Legalábbis állatvédelmi ügyekben…
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.