2009. május 07., 11:072009. május 07., 11:07
Akkor kétségbeesetten néztem körül néhány négyzetméteres leánylakásomban, és apokaliptikus látomásként jelent meg előttem, ahogy dübörögve érkeznek a teherautók, és megállás nélkül ürítik be az ablakon az émelyítő cukorfejeket. És azok beborítanak mindent, elveszik az életteremet, és ha sikeresen átrágom magam a nyalókahegyen, akkor újabb szállítmány érkezik, mert amíg élek, nincs bocsánat.
Mondom, azóta nem reagálok a reklámokra, de erre a blútútosra felkaptam a fejem, veszélyt sejtve. Angoltudásomból még futotta a handsfree-re, de ez a blútút, ez feladta a leckét. Na majd a férfi az életemből, ő minden kütyü értője, minden telefonmárkának tudja a betű- és számkombinációját, hozzá fordultam tehát a megfejtésért. Hanyagul vetette oda, hogy olyan „vájerlesz”. Ja, akkor abból nagy baj nem lehet, ha nincs drót, drótozni sem kell. Azért túl nagy feneket mégsem kerítettem a dolognak, mert magam is estem már bűnbe.
Évekkel ezelőtt rajtam röhögött minden haverom, amikor kozmetikumokkal házaló barátnőmtől a nyilvánosság előtt megkérdeztem, hogy van-e neki „sztreccsmárk szmútere”. Mert úgye az terhességcsík-halványító, de én akkor még nem voltam állapotos, viszont volt már egy diszkrét csíkom. Persze, mindenki jól felhördült, s még ő is rátett egy kalappal, amikor kioktatott, hogy az nincs, de pont olyan jó a „förming lósn”.
Aztán évekig pironkodtunk, mert úgy kéthavonta valakinek mindig eszébe jutott magasröptű társalgásunk, csak bedobta valamelyik kifejezést, s már dőltek a poénok csőstül, mint az áldás. Azóta jártas vagyok a mindenféle kencék és feszesítők, narancsbőr-, terhességcsík-eltüntető krém pontos magyar nevében.
A szégyent azonban nem moshatom le magamról, anyanyelvem megcsúfolója, amerikanizmusok terjesztője maradtam legkedvesebb barátaim számára. Mentségemre csak annyit suttognék el, és azt is nagyon halkan, nem hárítva, hanem vállalva a felelősséget, hogy én legalább nem nyilvánosságnak szánt reklámanyagban szóltam el magam.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.