VEZÉRCIKK – Nem szeretem az operettet. Akinek ezzel baja van, kérem, az isten szerelmére, ne olvassa tovább ezt az írást.
2016. augusztus 02., 19:302016. augusztus 02., 19:30
A színházról akartam írni (vö.: nagy fa, fejsze). A színházról és a közép-kelet-európai társadalmakról (vö.: nagy fa, fejsze, csimborasszó). Arról, hogy miért olyan nehéz a színházról és egyáltalán a művészetről beszélni ezekben a társadalmakban. Hogy az úgynevezett ízlésbeli felfogások hogyan válnak csatabárddá ezekben a társadalmakban, és a felek hogyan ássák el a művészetet, miközben kiássák a csatabárdot. A negyven évről a pusztában. Arról, hogy ezek a társadalmak még mindig gyermekek, hiszen az előző, elnyomó rendszerben nem engedték őket felnőni, most meg nem lehet csak úgy beadni a növekedési hormonokat intravénásan. (Hol van egy társadalom vénája?) Arról, hogy nincs is jogom erről beszélni, hiszen mit sem tapasztaltam meg az előző rendszerből, így most még inkább nem értem, mi zajlik itt tulajdonképpen, amikor újra és már megint, még egyszer neki kell állni, hogy tisztázzuk az alapvető fogalmakat.
Azt tudniillik (vagy nem illik, nem tudom), hogy a művészet nem szólhat pusztán a felhőtlen szórakoztatásról – és ez nem azt jelenti, hogy nincs művészi értéket képviselő vígjáték, teszem azt. Azt, hogy a jó művészet a legfelhőtlenebb pillanatokban, a legharsányabb poénok közben is képes elgondolkodtatni, szöget ütni abba a sokat próbált közép-kelet-európai fejbe. Azt, hogy a legművészibb köntösbe (vö.: a király új ruhája) bújtatott előadás (könyv, kép, zene stb.) is lehet öncélú művészkedés, de egy elsőre öncélú művészkedésnek tűnő műalkotás is lehet értékes, csak oda kéne tenni a csontot, hogy megértse az a szögekkel televert fej. Azt, hogy minderről nem azért nehéz beszélni, mert nincsenek rá szavak (– vannak), hanem azért, mert nem egyforma a szókincsünk (– és nem is minden szókincs a Deákné vászna, teszem azt). Azt, hogy a hagyományok megőrzése is fontos, de azért a művészet alapvető, zsigeri és leküzdhetetlen igénye éppen a saját szókincsének folyamatos bővítésére, megújítására irányul (vö.: ugyanannyi fej, több szög, kisangyalom). Azt, hogy a közpénzből finanszírozott művészetnek is igazi művészetnek kell lennie, mint ahogyan a közpénzből épített utaknak is igazi utaknak kell lenniük (vö.: megfelel a célnak). (Azt, hogy a cél az, hogy nem leszünk operettország – vö.: nem ugrom be a nagybőgőbe.)
Erről akartam írni. De nincs kedvem, igazán nincsen (vö.: ).
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!