Oldalsó szárnyak

Még véletlenül sem kerítést. Az már sokadrangú tény, hogy a kapu oldalsó szárnyai néhány száz kilométeresek is lehetnek, és mondjuk három méter magasak, tetejükön NATO-szögesdróttal. Attól még azok a toleráns, befogadó, az idegent mindig szépnek látó európai liberális kultúra megnyilvánulásai. Ellentétben a magyar kerítéssel, amely három méter magas, NATO-szögesdrót van a tetején, és amely annak ellenére is náci, kirekesztő és európaiatlan, hogy kapuk is vannak rajta, amelyek célja rendezett mederbe terelni a migrációt.

Az osztrák kancellár tragikomikus igyekezete arra, hogy eltagadja a valóságot, jól mutatja, milyen szinten képes az európai politikai elit megbirkózni egy súlyos, a kontinens egészét kihívás elé állító problémával. Amikor Magyarország jelezte: a migránshelyzet válságot idézhet elő, a bevándorlók tömegének kezelése problémás, horribile dictu, a migránsok nem mindegyike háborús menekült, hanem jelentős részük gazdasági bevándorló, menetrendszerűen jöttek a kirekesztésről, európaiatlanságról és nacionalizmusról szóló vádak. Majd, amikor Budapest az uniós partnerek totojázását megunva – és persze a kormányoldal megtépázott népszerűségét javítandó – kerítést is épített, szintén menetrendszerűen jött a nácizás.

Ami még amellett is botrányos és felháborító aránytévesztés, hogy a magyar kormány az utóbbi öt évben valóban sokat tett azért, hogy mindenkivel konfliktusba kerüljön, gyakran olyan témákban is, amelyekben vagy nem neki volt igaza, vagy teljesen fölösleges volt a „szabadságharcos” hozzáállás. Azonban az „európaiatlan” Orbán-kormányt nácizni és szidni még mindig könnyebb volt, mint érdemben tenni valamit a válság megelőzésére. Így aztán politikaikorrektség-verseny, összeurópai cukiságkampány kezdődött, amelynek az volt a lényege, hogy ki szereti jobban az akkor még csak a balkáni országokban és Magyarországon súlyos problémákat okozó migránsokat. Majd akkor ért véget, amikor a többezres menekültáradat elkezdett dörömbölni a határokon.

Majd ellenőrizhetetlenül özönlött tovább, ha már Angela Merkel volt olyan szívélyes, és a Ki a legjófejebb európai politikus? című vetélkedőben überelhetetlen húzást tett, kijelentve: a befogadásnak nincs felső határa. Ennél már csak az lett volna direktebb üzenet, ha minden egyes menekültnek névre szóló meghívót küld. Azóta kiderült, hogy nagyon is van felső határ. Csak közben látványosan összeomlott minden, amiről azt hittük, hogy szilárdan áll: a schengeni övezet és az Európai Uniót öszszetartó szolidaritás is.

Az EU tétlenségét látva a lenácizástól és a politikai inkorrektség bélyegétől tartó országok ahelyett, hogy megpróbáltak volna tenni valamit a bevándorlóáradat megfékezése, vagy legalább rendezett mederbe terelése érdekében, egyszerűen továbbtolták őket a szomszédokra. (Nota bene: a magyar kerítés is jórészt ezt szolgálja. Mint ahogy az osztrák és a szlovén is ezt fogja szolgálni).

Most, hogy már Németországban is egyre nagyobb tömeget képeznek a magukat regisztrálni nem engedő, de ellátást és pénzt követelő bevándorlók, a német illetékesek is azt hangoztatják: a befogadóképesség nem végtelen, a gazdasági migránsoknak haza kell térniük, és persze a továbbiakban azok a menekültek sem számíthatnak az eddigi nagylelkű ellátásra, akiknek a menekültstátusát elismerik.

Amikor már ég a ház, végre öszszeültek tanácskozni az uniós és az unión kívüli európai illetékesek, de az elfogadott intézkedéscsomag igen vérszegény – betartatására kevés az eszköz. Márpedig határozott közös fellépés nélkül, amely a görög határőrizet közös erőfeszítéssel történő megszilárdítására, és a migránsáradat Európán kívül tartására irányul, nemigen lesz esély a sikerre.

Ráadásul a játszmában jelenleg Törökország áll nyerésre, amely komoly zsarolási potenciált szerzett az EU-csatlakozás érdekében azáltal, hogy bármikor ráengedheti Európára az ott menedéket talált két és fél millió szíriai bevándorlót. A feladat tehát iszonyatosan nehéz, és közben az emberiesség szempontjairól sem szabad megfeledkezni, de határozott fellépéssel talán leküzdhető a probléma.

Amíg azonban az európai „elit” polkorrektvallás-hívő része azon erőlködik, miként tudja szómágiával kiforgatni a valóságot, nehogy kiderüljön a tehetetlensége – illetve az, hogy a tények továbbra is következetesen lefejtik magukról az ideológia kényszerzubbonyát –, sok előrelépés nem várható.