Nemzetegyesítés és „szabadságharc”

Az előző magyar kormánnyal szoros kapcsolatba került RMDSZ, valamint a hozzá kapcsolódó értelmiségi és sajtós holdudvar eddigi retorikája alapján úgy tűnik, mindezt kommunikációs szempontból úgy próbálják eladni, hogy a budapesti kormány hadjáratot indított a szövetség ellen, amelynek eredményeként ki akarja buktatni a magyar képviseletet a bukaresti parlamentből. Az amúgy is abszurd felvetés abszurditását tovább fokozza az a tény, hogy ezen elmélet hangoztatásában abban a román ellenzéki pártban – a PSD-ben – találtak szövetségesre, amely az utóbbi hetekben durva magyarellenes retorikát alkalmazott, ám most szeretné a maga oldalára édesgetni az RMDSZ-t. A szövetség most amolyan szabadságharcként próbálja  beállítani a magyar kormánnyal folytatott küzdelmét – lásd azon utalást a pártlapban megjelent publicisztikában, miszerint az RMDSZ tulajdonképpen az erdélyiséget, a transzszilván önállóságot védi a központosítani akaró Budapesttel szemben. Ebben a vízióban Magyarország szinte az Erdély függetlenségére törő Habsburg Birodalom képében tűnik föl.

Mindez jól hangzik, csak egyrészt az visszás, hogy az RMDSZ önmagát, saját monopóliumának védelmét azonosítja az egész romániai magyar közösség érdekeivel, másrészt az, hogy Magyarországgal szemben akarnak „szabadságharcot” vívni. Hiszen Erdély különállását már annak idején, a Habsburg- és törökellenes harcok korában is mesterséges és természetellenes helyzetnek tekintették, emlékezzünk csak, hogy éppen a Habsburgok ellen küzdő Bocskai szögezte le politikai végrendeletében: (Intem) „az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lesznek is, el ne szakadjanak. (…) Ha pedig Isten adná, hogy a magyar korona Magyarországban magyar kézhez kelne egy koronás királyság alá, úgy az erdélyieket is intjük: hogy attól nemhogy elszakadnának, vagy abban ellent tartanának, de sőt segéljék tehetségek szerént és egyenlő értelemből azon korona alá, a régi mód szerént, adják magokat.” Persze most nincs szó koronáról, sem határmódosításról, csupán határok fölötti, részben szimbolikus, részben konkrétumokban is megnyilvánuló nemzetegyesítésről – ezt pedig a legkönnyebben Budapest tudja koordinálni. A viszonyrendszer ugyanakkor természetesen nem épülhet alá- és fölérendeltségre, a helyi magyar közösségek sajátosságait, véleményét és igényeit figyelembe kell venni. Az RMDSZ azonban a jelek szerint harcra készül – ennek a jele a heves retorikai vagdalkozás és az, hogy számos helyen vad alapszervezet-alapítási akcióba kezdett, erősítendő saját bázisát és elhappolandó az eddig elhanyagolt közösségeket az új párt elől. Amelynek most, hogy létrejötte karnyújtásnyi közelségbe került, végre szabatosan és érthetően meg kell határoznia saját identitását, azt, hogy mit akar. Vigyáznia kell, nehogy úgy tűnjön, hogy csak a pénzosztószerepet vindikálná magának. Meg kell győznie a polgárokat, hogy nem az RMDSZ felszámolását, a magyarság parlamentből való kibuktatását célozza, hanem az alternatívát jeleníti meg, azokat képviselve, akiknek az RMDSZ által képviselt kijáró politika, Bukarest-centrikusság és a bukaresti politizálásba való becsontosodottság már nem elég.

Persze jócskán túloznak azok a bírálók, akik szerint a szövetség semmit sem ért el az elmúlt húsz évben. Az új párt megalakulása nem jelenti azt, hogy a bukaresti parlamentben nem kell ott lenni – emiatt az összefogás, a választási szövetség elengedhetetlen. Ebben – ha létrejön – az EMNP akkor lesz hiteles, ha nem újabb RMDSZ-ként, hanem az RMDSZ lelkiismereteként működik.