2009. július 28., 10:472009. július 28., 10:47
Ilyenkor támad az az érzése a távolmaradóknak, hogy ezt most jól elszúrták, és ilyenkor fogadják meg azt is, hogy jövőre semmiképpen nem hagyják ki. Majd harmadik fázisként következik a zárás: a rendezvény sikeres volt, a résztvevők elégedettek, a sztárok jönnének még bármikor, a rendezők pedig… panaszkodnak.
Valahogy mindig így lesz: a végén a rendezők panaszkodnak – a kevés/sok látogatóra, a kedves/undok sztárokra, a befogadó/elutasító helyiekre, a hazai/külföldi közönségre, de leginkább arra, hogy megint több a kiadás, mint a bevétel. Bevallom, idén a pénzügyi válság mindenre rátelepedő hangulatában, télen még azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy elmaradnak a jól bejáratott nyári fesztiváljaink, csendesebb, pesszimistább nyarunk lesz. De szerencsére nem így történt.
Válság ide vagy oda, az igazán nagy fesztiválokat idén is megszervezték, megszervezik, s az eddigi mérlegekből az tűnik ki: a rajongók, a bulizni vágyók, a lazítani kívánók még mindig éppen elegen vannak ahhoz, hogy ne maradjon közönség nélkül egy-egy ilyen nyári buli. S ez jól is van így. Ugyanerre a háromfázisú kaptafára húzható a Marosvásárhely melletti Víkendtelepen lezárult Félsziget Fesztivál esete is: egyesek szerint idén volt a fesztivál történetében a legnagyobb buli, a sztármeghívottak koncertjeire tolult a közönség, rekordszámokat ért el a látogatottság – a szervezők szerint mégsem lett még csak nullszaldós sem a rendezvény.
A remek kezdéshez és folytatáshoz képest már megint kissé kiábrándító a zárás a szervezők panaszaival. De talán így is megéri. A nagy nevek felvonultatása nagyon sok pénzt visz el, s meglehet, a nullszaldóhoz nem vonz elég közönséget, de ahhoz éppen eleget, hogy aki kívülről figyeli a Félszigetet, arról számolhasson be: az erdélyi fesztivál kezdi kinőni a gyerekcipőt. S talán ez valamikor meghozza a kezdetektől áhított nullszaldót is.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
Látogatottsági adatok