2009. május 14., 12:032009. május 14., 12:03
Jóanyám és jóanyósom egyetértésének egyik ritka alkalma volt ez, mert konszenzusban kérték ki maguknak a krumplit: a pörkölt mellé pityóka dukál. Hétköznapokon, amikor senki sem látja, még elcsúszik, vagy érzékletesebben, elgurul a tarhonya, különben tessék nekiállni, és orrvérzésig pucolni a pityókát. Én nem vagyok ennyire rátarti, annak is örülnék, ha néha káposztáslaskával kínálnának, ha elmegyek vendégségbe, a prézlis laskát kevésbé szeretem, de jól megcukrozva az is jöhet.
Persze, ha én vagyok a vendéglátó, már nem vagyok ilyen merész. Vegetáriánus fogások indulásból szóba sem kerülhetnek, nem a vendégek, hanem az életemben főszereplő férfi miatt. Ki veszélyezteti a családi békét, holmi húst sohasem látott laskák miatt. Így hát óvatosan elkalandozok a prézlis hústól, de a rakott csirkénél és a lasagne-nál nem nagyon jutok tovább. Néha egy kínai édes-savanyú még bekerül a wokba, ezzel bármilyen kockázatot vállalok, mert annyira gyorsan elkészül.
Szóval értem én, hogy a túrós puliszkát csak a fal felé fordulva, nem létező kötényem mögül falhatom be, de Székelyföldön a mandulakéregben sült lazac mellé tálalt kéksajtos-zöld spárgás gnocchival sem villoghatok, hiába kínálok hozzá medvehagymás mártogatóst. Szóval értem én, hogy a bécsi szelet verhetetlen, és a pityókatokány is csak a bográcsban lehet vendégváró. Na de hogy az üdítő? Hogy abból is van ünnepi és mezítlábas, azt legelvetemültebb álmomban sem feltételeztem volna.
Pedig naná, hogy de! A vörösborkóla – vbk-hoz megvolt már a vörösbor, a másik hozzávalót akartuk villámgyorsan megvásárolni, hogy nehogy lekéssük az esti tízórás szeszt. Ez már jó régen volt, nem családos koromban, tisztázzuk a félreértések elkerülése végett. Elveszetten ténferegtünk az éjjelnappaliban, és csak az egyik márkát – a Coca Colát – találtuk, a másikat, a Pepsit sehol. Végső kétségbeesésünkben felkutattuk a felvigyázó hölgyet, bár az sem volt könnyű feladat. Ő lekicsinylő kézmozdulattal intett a bolt egyik sarka fele: itt a szukkok vannak! Majd királynői mozdulat a másik irányba: ott, ott pedig – nyomatékosan – az üdítők!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.