Mennyi idő alatt számolódnak fel a falvaink?

2024. március 06., 12:582024. március 06., 12:58

2024. március 06., 16:242024. március 06., 16:24

Sok erdélyi faluban még soha nem volt olyan méretű infrastrukturális fejlesztés, mint az elmúlt 17 évben, amióta Románia az Európai Unió tagja lett. Az aszfaltozás, közművesítés, földgázbevezetés, az új művelődési házak, orvosi rendelők és a felújított iskolák ellenére a romániai falu mégsem vonzó. Olyan mérvű elnéptelenedésnek vagyunk tanúi, amire településeink történelmében nem volt példa.

Úgy tűnt, hogy Románia európai uniós csatlakozásával a kommunizmus idején elhanyagolt falvak ideje is eljön. A ,,vendégmarasztaló” sarat aszfaltút váltja fel, lesz vezetékes ivóvíz és minden lakásban fürdőszoba, az iskolában pedig nem gázolajjal ,,ápolt”, bűzös padlón tanulnak a gyerekek, hanem korszerű tanintézmények épülnek. Mindez a kilencvenes évek sok településén vágyálomnak tűnt.

Tény azonban, hogy ahol talpraesett polgármestert és helyi önkormányzatot választottak, a pénzcsapok megnyíltak. A helyhatóság egyre több pályázati forráshoz jutott, ráadásul ha a polgármester kormánypárti volt, a település arculata rövidebb idő alatt változott meg.

Manapság nem ismerek rá olyan kistelepülésekre, ahol harminc évvel ezelőtt megfordultam poros, vagy nyakig sáros utcákon.

Ez a történet szép oldala. A másik a lesújtó és a tragikus. A rendszerváltás óta – de főleg az utóbbi két évtizedben – a falvak olyan mérvű elnéptelenedésének vagyunk tanúi, ami a kommunista rendszer időszakát is messze felülmúlja.

Akinek van türelme hozzá, érdemes átböngésznie a rendszerváltás óta megejtett népszámlálások adatsorait, amelyek többnyire a népességfogyást tükrözik. Ezekből kiderül, hogy a nagyvárosok közelében fekvő kistelepülések megőrizték lélekszámukat – kirívóan gyarapodó falvak is vannak, mint a Kolozsvár melletti Szászfenes, amely a betelepülések révén megtöbbszörözte lakosságát –, a vidéki községek többsége azonban vészesen fogy.

Az apadás két számjegyű, de olyan falvakról is tudok, amelyek lakosságuknak a felét veszítették el a rendszerváltás óta.

Az idősek kiköltöztek a temetőbe, a középkorú és fiatal lakosság külföldre vándorolt.

Napjainkban csak azok a falvak tudják tartósan megőrizni lakosságukat, ahonnan megfelelő ingázási lehetőség van a közeli nagyvárosba. A távolabbi kistelepüléseken alig akad versenyképes munkalehetőség, ami helyben tarthatná az embereket. És ezzel eljutottunk a bajok nyitjához, a gyors elnéptelenedés fő okához, amely az Európai Unió peremterületének számító Romániában a vidék lassú felszámolódásához vezet el.

A zömében agrárország-hagyományokkal rendelkező Romániát már a kommunisták elkezdték átalakítani,

az 1989-es rendszerváltás idején a falun élő lakosság számbelileg mégis nagyobb volt, mint a városi.

1990 után a felbomló termelőszövetkezeti rendszer helyén kialakuló családi gazdaságokat, a helyi kisipart és kézművességet már az uniós trend számolta fel, amihez az egymást váltogató bukaresti kormányok magatehetetlenül vagy cinkosan asszisztáltak. A nyugat-európai országoknak olcsó kelet-európai – főleg a romániai – munkaerőre volt szükségük, ami minden olyan számítást felülírt, ami uniós segítséggel megerősítette volna a romániai vidék népeltartó képességét.

Könnyű eljátszani a gondolattal, hogy mi vár azokra a falvakra, vagy vidékekre, ahol a családi gazdaságok létrehozásában és megerősítésében közömbös vagy ellenérdekelt kormányok miatt ráfizetéses mezőgazdasági termeléssel már nem érdemes foglalkozni,

miközben a gazdálkodásnak más alternatívája nincs, hiszen a helyieket foglalkoztató szolgáltatások vagy ipari termelés nem működik a környéken.

Néhány fejlődő nagyvárost leszámítva a romániai vidék vegetál és leépül. A Kárpátokon túl, Dél-Romániában magukra hagyott öregek nyomorognak, éheznek olyan szellemfalvakban, amelyek mezőgazdasági területeit több ezer hektáros farmokká gyúrták a szabad kezet kapó hazai és külföldi cégek. A nagy kiterjedésű farmokon néhány mezőgépész dolgozik, a falu munkaerejére nem tartanak igényt. A fiatalok elmenekültek, a helyben maradó idős nemzedék nyomorúságos nyugdíjából tengődik egyik napról a másikra.

Erdélyben egyelőre nem ilyen tragikus a helyzet, de errefelé tartunk. Az erdélyi magyar politikum felelőssége is, hogy a vidéknek legyen jövője, különben falvaink történelmi örökségét fél évszázad múlva csak a történelemkönyvek lapjairól ismerheti meg az utókor.

vezércikk