2009. július 21., 11:422009. július 21., 11:42
Nem tagadom, megfordult a fejünkben, hogy egy csendes, tiszta kis faluba költözzünk, ahol udvar van, egy-két kutya is elfér, a szomszédok nem a fejünkön laknak, nincs szmog, gyümölcs-zöldség terem... de végül a város mellett döntöttünk, méghozzá pont én akartam így. Legfőbb érvem emellett a közművesítés volt.
Nem tartom luxusnak, ha felemelem a csap fogantyúját, elfordítom az egyik oldalra, és jön a meleg víz. Éppúgy azt sem, hogy megnyomok egy kapcsolót a falon, és ettől világos lesz a szobában. De hogy még messzebbre menjek: városi penészvirág lévén nekem az is alap, hogy ha bekapcsolom a számítógépet, márpedig bekapcsolom, egy kattintással elérhető legyen számomra a világháló, mégpedig a lehető leggyorsabban. Én értek valamit félre? Vagy túl nagyok az igényeim? Ezek miatt a talán eltúlzott elvárások miatt vásároltunk végül egy aprócska lakást egy tömbháznegyedben.
Télen még nem is volt semmi gond. A fűtés rendben, a meleg víz folyik a csapból, az internet villámgyors. De eljött a nyár, és eljöttek a koppanások. Egyik reggel három nyomtatott lap jelent meg a lépcsőház bejárati ajtaján, amelyekről a bürokratikus szakzsargon megfejtése után kiderült, hogy a tömbház számos lakója hónapok óta nem fizette a melegvíz-számlát, ezért a hat lépcsőházban minden egyes lakástól megvonják a szolgáltatást, amíg minden adósság nem rendeződik.
Nem tudom, erre mikor kerül sor, de az biztos, hogy két hónapja a szüleimhez járok zuhanyozni, ha meguntam a lavórt. Kicsivel később egy vasárnap délelőtt mennydörgésre ébredtünk. Nem telt el egy fertályóra, és az áramszolgáltatás meg is szakadt. Késő estig nem is indult be.
Amikor végre ismét volt áram, boldogan bekapcsoltam a gépet, ám mindhiába: az internet sem működött. Napokig. És azóta szinte minden egyes vihar idején hasonló dolgok történnek. Sebaj, mondom magamnak ilyenkor, még megvan a sátram, felmegyek a hegyre, ott sincs meleg víz, áram, internet, de van csend és madárcsicsergés, és legalább nem fizetek rezsit.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.