Erre utalhat Pavlo Klimkin külügyminiszter tárgyalásra való felhívása, illetve az ukrán oktatási miniszter bejelentése, amelyet a román kollégájával, Liviu Poppal folytatott szerdai tárgyalások után tett, miszerint előfordulhat, hogy enyhítenek a jogszabályon, és növelik azon tantárgyak számát, amelyeket a nemzetiségekhez tartozó gyerekek anyanyelvükön tanulhatnak.

A részleges kijevi enyhülésben minden bizonnyal szerepet játszott Budapest határozott diplomáciai fellépése, az, ahogy a magyar külügyminiszter egyértelműen a diplomáciában nem a legmegszokottabbnak tűnő egyenességgel leszögezte: a kisebbségellenes törvény miatt Ukrajna letehet az euroatlanti térség intézményeihez való közeledésről, mivel Magyarország minden eszközzel blokkolni fogja az igyekezetét, amíg nem módosítja a jogszabályt.

Ha ez a magyar külügy határon túli magyar ügyekben az elmúlt években tanúsított magatartásának ismeretében annyira nem is meglepő, az már mindenképpen meghökkentőbb, hogy Bukarest is szinte hasonló hevességgel reagált. Márpedig, mint tudjuk, Románia a hivatalos bukaresti mantrával ellentétben a legkevésbé sem tekinthető a kisebbségek paradicsomának – igaz, ez attól is függ, hogy mivel hasonlítjuk össze. Jelen pillanatban ugyanis Ukrajnához képest szinte tényleg az.

Mindenesetre az a tény, hogy a bukaresti parlament és a külügyminisztérium is a törvény módosítására szólította fel Kijevet, a román oktatási miniszter Ukrajnába utazott tárgyalni, a képviselőház határon túli románokért felelős bizottságának elnöke pedig Magyarországhoz hasonlóan szintén szankciókat helyezett kilátásba, újszerű magatartás Bukarest részéről a kisebbségi ügyekben.

Érdekes kérdés, minek tudható be hirtelen Románia kisebbségpárti felhorgadása, miközben egyébként minden fronton küzd az ellen, hogy a nemzetközi fórumok érdemben beleszólhassanak az ország kisebbségpolitikájába.

Adja magát a lehetőség, hogy az 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlés centenáriumának megünneplésére készülő ország kormánya a felfokozott hangulatban ezzel is bizonyítani akarja, hogy kiáll a románok érdekeiért függetlenül attól, hogy az ország határain belül vagy kívül élnek.
Ugyanakkor bizonyára az sem elhanyagolható tényező, hogy ezzel a lépéssel – amellett, hogy hazafiságát bizonygatja – a belpolitikai kérdések egy részéről is elterelni reméli a figyelmet. Elvégre ha a román diplomáciai fellépés nyomán Kijev valamilyen formában meghátrál, azt könnyen el lehet adni olyan sikerként, ami elhomályosíthatja az igazságügyi reform és a csapongó gazdaságpolitika miatti elégedetlenkedést.

Igaz ugyanakkor az is, hogy a román tárcavezető által bejelentett alkudozás arról, milyen arányban tanuljanak a diákok anyanyelvükön, kontraproduktív lehet, az anyanyelvű oktatás csökkentése ugyanis semmilyen mértékben nem lehet elfogadható.

Mindenesetre a magyar félnek mindenképpen jól jön, hogy éppen Románia áll egy frontra vele, és ezt az esélyt jó lenne kihasználni. Természetesen Budapestnek is tárgyalnia kell az ukrán illetékesekkel, és a magyar álláspont csak egy lehet: az Ukrajnában élő nemzeti közösségeknek az óvodától az egyetemig biztosítani kell az anyanyelven történő oktatáshoz való hozzáférést. Már csak azért is, mert nem bevándorlók, nem megtűrt jövevények, hanem őshonos közösségek, amelyek tagjai ugyanúgy fizetik az adót, ezért ugyanúgy joguk van az anyanyelvi oktatásra, mint az ukrán többségnek.

Emellett persze biztosítani kell az államnyelv megfelelő elsajátításának lehetőségét is – de az ismét csak az ukrán állam felelőssége, hogy úgy teremtse meg az ukrán nyelv megtanulásának lehetőségét, hogy a diákok valóban meg tudjanak tanulni ukránul, de ez ne menjen az anyanyelvi oktatás rovására sem.

Ebből nem lehet engedni. Ha pedig Ukrajna minderre nem hajlandó, azzal csak azt bizonyítja, hogy valóban nem való a demokratikusnak nevezett, az alapvető polgári jogok szavatolásán alapuló közösségbe. Hiszen ugyanúgy agresszorként és elnyomóként lép fel nálanál gyengébbek ellen, mint a fő mumusnak tekintett Oroszország.