2009. július 15., 10:572009. július 15., 10:57
A Michael Jackson halálát követő napokban legnagyobb örömömre (és némi bosszankodásomra, de ez már egy másik történet) gyakorlatilag minden zenei tévéadó az ő számait játszotta. Miután egy éjjel három óra tájban még pizsamában táncoltam a Black or White-ra, rájöttem, szívesen ropnám én akár társaságban is, ha lenne hol. Ezért is örültem különösen, amikor az egyik népszerű klub Jacko-emlékestet hirdetett a következő péntekre. Aztán jött a koppanás: a klub velünk együtt vagy tízfős közönségének a nyilván már megszokott gépzenét játszotta egy lemezlovas, aki láthatólag igen élvezte a dolgot.
Röpke egy óra után valamelyest változott a helyzet: ugyanazokra a gépi ritmusokra rákevert néhány elszórt Jacko-melódiát, meg-megtűzdelve néhány magyar nyelvű „slágerrel”, melyek közül a legemlékezetesebb egy minimum nyolc perc hosszúságú rapféleség, itt az előadó minden refrénben tízszer megkérdezte: na ki jött vissza?
Az ötödik refrénnél a párom közölte, ő bizony tudja, ki jött viszsza, és megtisztelve érzi magát, hogy valaki dalt írt a vacsorájáról. Hozzátenném, ekkor már az előtérbe menekültem az egyre hangosabb szónikus terror elől. Mikor már indulásra, vagyis hanyatt-homlok lelécelésre készen álltunk, elhangzott az est addigi első és számunkra utolsó eredeti Michael Jackson-felvétele.
A DJ méltatlankodásunkra annyit felelt: nem egyetlen embernek tartják a bulit, ki kell szolgálni a törzsközönséget. Elfogadom, de akkor lesznek szívesek máskor nem meghirdetni „külsősök” számára az eseményt, mert a sör áráért jobb szórakozást is el tudtam volna képzelni, mint hogy magamon próbáljam ki a középkori kínzások valamelyik különösen alattomos módját. Mert egyszerűen nem értek hozzá.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.